Brúnó, a blog kedvenc teleregényének főhőse újra itt van. (Ki az a Brúnó? Előzmények ITT.)
Zene: Paul Kalkbrenner: Berlin Calling - aaron
Brúnó, a blog kedvenc teleregényének főhőse újra itt van. (Ki az a Brúnó? Előzmények ITT.)
Zene: Paul Kalkbrenner: Berlin Calling - aaron
Nem, Harcsa Veronikának nem kell a hype, egyszerűen csak a legjobb mai magyar énekesnő.
Mikor hallottam először? Bevallom, hogy nagyjából akkor, amikor a Petőfi elkezdte játszani a Too earlyt, vagyis akkor, amikor bekövetkezett a hazai robbanás, amikor a vájtfülűeken kívül mások is először hallottak róla.
Mondhatnám, hogy elsőre beleszerettem - de akkor hazudnék. Tetszeni nagyon tetszett, de nem éreztem azt, hogy "hú, mi volt ez?" Aztán meghallgattam néhányszor a dalt, és rájöttem, hogy ez fantasztikus; aztán szépen, lassan meghallgattam a többi dalát is, és rájöttem, hogy ez a lány tényleg tud valamit, és tényleg fantasztikus tehetség.
2005-ben megalapítja a zenekarát, első, magánkiadásban megjelent lemezük frenetikusan sikerül; ez megjelenik 2007-ben Japánban is, majd 2008-ban diplomázik. A You don't know it's you című lemezük (egyébként ez a legjobb) 2008 januárjában jelenik meg, és áprilisban már Japánban listavezető "vokális jazz" kategóriában.
Aztán koncertek, fesztiválok: 2007-ben a Budapest Fringe-fesztiválon a "Fringe legjobb hangja" lett; azóta pedig a nyári fesztiválok rendszeres fellépője lett.
Érdekes, sosem elsősorban nyáron vagyok HV-hangulatban: nekem elsősorban őszi-téli zene ez. Ködös, borongós idő, Vera kellemesen füstös hangja, ahogyan leheli a szavakat, és máris megvan a téli idill - nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy nyári fesztiválon, a sátrak között. Nem az a közeg, ahol (számomra) remekül tudna érvényesülni, bár valószínűleg én vagyok a finnyás. Mindenesetre én jobban szeretem a kisebb klubkoncertjeit (Budapest Jazz Club), az valahogy jobban illik a smooth-nu jazz vonalhoz.
Nagyon tetszik, hogy bár a karrierje külföldön előbb indult be, mint itthon, nincsenek igazán sztárallűrjei, nem mondja meg minden vele készült interjúban a nagy igazságot a zenésztársakról, szórakoztatóiparról; egyszerűen zenész, aki énekel és dalszöveget ír; nem tartja magát sem félistennek, sem vátesznek.
A Harcsa Veronika Quartett mellett énekel az Erik Sumo Bandben (Kötelező: My Rocky Mountains) és az utolsó PASO lemez (Return of the Pannonians) Summertime-ja is rajta van az elmúlt néhány év legjobb magyar dalai című képzeletbeli listámon.
Hogy mi az apropója annak, hogy most kerül elő a blogon? nos, ő énekelte a tegnap méltatott Mátyássy Áron-film, az Utolsó Idők dalait.
Tessék, épp most nyafogtam, hogy legyenek filmek az Mtv-n főműsoridőben, erre szombat este megkaptuk Mátyássy Áron szemlegyőztes filmjét, az Utolsó Időket.
Szörnyű volt. Lenyűgöző. Borzasztó. Mátyássy Áron elsőfilmes rendező filmje ütött. Úgy látszik, hogy nem csak nekem volt az utóbbi évek talán legjobb magyar filmje - a filmszemlén is első lett. Egyébként nem tűnt fel a tévéújságban, lazán elmentem volna mellette, ha nem látom meg még délután a comment.com szombati tévéajánlóját. De megláttam, és pont szerencsém lett.
Azt vártam, hogy látok egy klasszikus bosszúfilmet, netán ez egy magyar Charles Bronson-féle Bosszúvágy-remake lesz; kevés ötlettel, gagyi alakításokkal. Ehhez képest láttam egy összeszedett, megrázó, kész játékfilmet - ahol a játék véresen komoly.
Maga a történet 1997-ben játszódik valahol az ukrán-magyar határ környékén, egy kis faluban, ahol nincsenek lehetőségek, mindenki próbálkozik, ahogyan tud. Itt él Iván (Kádas József) is, testvérével, Esztivel (Vass Teréz), aki autista. A lányt egy napon ismeretlenek megerőszakolják, ám a rendőrség nem tesz semmit, elkezdik ugyan a nyomozást, de sokkal inkább foglalkoznak azzal, hogy Iván néha fordul egy tank benzinnel Ukrajnából, mint, hogy kiderítsék ki tette ezt a lánnyal. Iván pedig úgy dönt, hogy segít a tetteseknek visszaemlékezni arra, hogy mi is történt ott akkor az erdőben - bár ezt a segítséget talán el tudjuk képzelni. Egyébként olyan, mintha egyszerre két filmet látnánk; egyrészt ott van a kilencvenes évek "vadkelete" a szétcsúszott világgal, piti ügyeskedőkkel, kilátástalan lehetőségekkel ("El kell innen menni, mindegy, hová"-Illus), másrészt pedig van a már eredetileg is embert próbáló helyzetet (árvaság, fogyatékos testvér gondozása) súlyosbító borzalom. Ez a párhuzam pedig felőrölne mindenkit, nem csak a fiatal autószerelőt, akit ráadásul szerelme is szó nélkül hagy el, amikor Pestre kerül egyetemre.
Meg kell hagyni, fantasztikusak az alakítások. A főhős remekül alakítja Kádas József, tényleg elhisszük neki, hogy autista testvére, és alkoholista apja mellett többet átélt már, mint kellett volna. Az Esztit alakító Vass Teréznek nehéz dolga lehetett, hiszen néhány hangfoszlányon és mozgásán kívül nem lehetnek művészi eszközei - nem tud beszélni, és mimikája sem lehet katatón betegként.
Vágva és fényképezve gyönyörűen van ez a film- a táj szépségének, a fák suhogásának, de akár a zárójelenet teherautó-kerekei alól felszálló porfellegnek is többletjelentése van. Régen láttam magyar filmben ilyen szépen fényelt képeket - mit mondjak, gyönyörű színei vannak.
Amit a legjobban szerettem talán a filmben: a zene. A film zenéjét ugyanis Harcsa Veronika énekli, és az egyes jelenetek aláfestődalai is hozzáteszik a magukét a képekhez. Klasszikus "Verás" dalok ezek, jó kis füstös nu-jazz szösszenetek; amiből "Utolsó idők - utolsó zenék" címmel koncert is volt októberben a MüPában.
Lehetséges, hogy szerencsésebb lett volna azonban olyan zenét írni, amely közelebbi a szereplők világához - bár értem a művészi koncepciót, hogy miért pont Verával dolgozott együtt, hiszen egyszerre hozza közelebb hozzánk a történet gondolati skját, és távolít el a konkrét szereplőktől - vagyis van idő magát a helyzetet felfogni. Felfogni, hiszen ezt az állapotot megértenünk - szerencsére - lehetetlen.
„Elvonnak egy rakás pénzt a Magyar Televíziótól” – eddig a hír. Önmagában ez nem is lenne túl nagy baj, hiszen óriási összegek tűnnek el nyomtalanul, amely mögött valódi munkavégzés ugyan áll, műsoraik java részének minősége azonban maximum Hegyi-Karabah regionális tévéjének képújságával vetekedik.
Igen, újra kedvenc állami mamutunkról lesz szó.
Történt egyszer, valamikor a vad és romantikus XIX. század utóbb "boldog békeidőknek" nevezett időszakában, hogy egy messze földön híres fantaszta, bizonyos Baross Gábor elkezdte gőzerővel fejleszteni a magyar vasutat. Hogy mennyire komolytalan mókus volt, arra bizonyíték az is, hogy a Keleti Pályaudvar előtti térről nevezte el magát, mert még vezetékneve sem volt a "vasminiszter" úrnak. Pályafutása alatt megteremtette a MÁV elődjét, ezenkívül ösztnözte a magyar ipart, hajózhatóvá tette az Al-Dunát... stb.
Ha ma felébredne, valószínűleg azonnal meghalna csalódottságában, ha meglátná, hogy mi történt élete főművével; hogyan alakult át a Magyar Királyi Államvasutak MÁV Zrt.-vé.
Most nem a sorozatos botrányokról szeretnék értekezni, hanem arról, hogy hogyan veszi el napról-napra a Magyar ÁlVasutak a kedvem a vonatozástól. Engem, mint utast abban a percben, amikor belépek az állomás területére, hidegen hagynak a Máv-Cargo eladása körüli anomáliák, Gaskó úr agymenései, a vasutasok munkakörülményei. Bevallom, két dolgot szeretnék: eljutni időben a célomhoz, és lehetőleg problémamentesen utazni és várakozni. A késés a kisebb gond, az ország egyik fővonalán (Budapest-Szeged) élek, óránkénti fél-IC (félig IC, félig gyorsvonati kocsikból áll) közlekedéssel, ráadásul a menetidő is csak 75 perc (Bp-Kecskemét). Azonban a pályaudvarra megérkezni, és ott levegőzni a vonat indulásáig elég lehangoló. A hajléktalanok jelenléte az egyik fő gond, szerencsére Kecskeméten ez még nem olyan óriási probléma, itt kevesen vannak.
A Nyugatiban azonban nem - gondolom, ezt senkinek sem kell bemutatni. Az átlagos utas nem is kifejezetten érzi biztonságban magát sem a KöKin, sem a Nyugatiban esténként.
Vannak azonban "üzletemberek"; itt pedig nem a RailJetre várakozó utasokat kell elképzelni, nem. Ők általában óriási szatyrokban cipelik az ágyneműt/késkészletet/távcsövet, amit szeretnének - lehetőleg jó áron - értékesíteni.
A legnagyobb gond azonban nem az utasokkal van. Az egész vasútből valahogy süt a rettenetes elhanyagoltság, az, hogy az állomások magasabban lévő ablakai talán 1937-ben voltak utoljára lepókhálózva, hogy a kecskeméti vasútállomás mosdójában egy izzócsere több, mint 18 hónapig (!) tartott, hogy a szabvány másodosztályú vagonok üléseire kétszer meggondolom, hogy le merjek-e ülni.
Nemrég nyafogtam az érkező november kapcsán a korai sötétedésről, a ködről, és a gusztustalan késő őszi napokról. (Glühwein, itt.)
Nos, az akkor írtakat ma sem gondolom másképp, azonban kezdődik a tél - talán - legszebb része: a december. Ilyenkor már hozzászokunk a hideghez és a ködhöz, már nem undorító a hideg sem, sőt, a kellő hangulathoz kell is.
Ilyenkor ugyanis már fel van szerelve a város díszkivilágítása, a téren mindenféle gyanús cuccal ácsorognak egyforma fabódékban agyonfagyott árusok, és néha kellemes egy csésze forralt bort szorongatva körbesétálni, és felmérni az kínálatot, hivatalosan azért, hogy hátha kapunk valami ötletet a karácsonyi ajándékokra, valójában azért, mert ez hozzátartozik a csodaváráshoz, ami belengi az egész hónapot. Mert akárki akármit mond, a gyermeki csodavárás igenis jó. Sőt, szükségünk is van rá, mert talán az ilyen, a mindennapok szokásaivá váló apró örömök azok, amiktől tényleg emberek vagyunk, és nem egyszerű automaták.
Ilyenkor talán még egymás hülyeségeit is könnyebb elviselni, valahogy kevésbé vagyunk türelmetlenek egymással, mint máskor – legalábbis egy darabig. Egy darabig, mert ahogyan közeledik a karácsony, és rádöbbenünk, hogy még nem vettünk senkinek semmit, úgy kezdünk el lökdösődni a pénztárnál, sietősen a másik lábára lépni a postán, sorban állás közben.
Egy néhány évvel ezelőtti, pörgős kis angol maffiafilmet javasol a hosszú novemberi estékre a Kicsi.Sáti.Közlöny szerkesztősége.
Felmerült, hogy a politikai pártok ifjúsági szervezetei működhessenek az egyetemen. Az ifjú politikusok egyetértenek ennek szükségességében, de vajon tényleg kell ez?
Az Ítélet című kari lap 2009. október 8-i dátummal jegyzett számának hátsó borítóján olvasható egy, egyébként megfontolásra érdemes írás az egyetemi politizálással kapcsolatban. Az, hogy a felsőoktatásban részt vevő fiatalok érdeklődnek az életüket súlyosan befolyásoló kérdések iránt, régi hagyomány. Minden, az utóbbi néhány évben született felmérés azonban azt igyekszik bizonyítani, hogy a hallgatók mintha kezdenének elfordulni közügyeinktől, és a biztos szavazó pártválasztók csekélyke szeletén kívül vajmi kevesen kísérnék figyelemmel közéletünket.
1989. november 9. A dátum, amikortól Európa képe végre-valahára újra elkezdett hasonlítani valamikori önmagához.
Általában nem szoktunk politizálni a blogon, ma azonban olyan évforduló van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Több, mint 28 éven keresztül tette tönkre a Fal egy város életét - de nem pusztán egy városét, hanem az egész világ hangulatára rányomta bélyegét ez a kurta határvonal, amelyet (korunkban némileg szokatlan módon) az államhatalom fizikálisan is éreztetni akart, nem elégedett meg pusztán azzal, ha a határvonal pontosan csak a térképeken látható: beleégette azt a lelkekbe is. Nem az őrtornyok lámpáinak fénykévéje volt a legborzasztóbb, nem is a békésen pöfögő Trabant Kübel típusú határőrautók rekedt hangja, és nem is az őrkutyák vakkantásai; hanem maga a tudat, hogy a másik oldalon ott a családtagjaid, barátaid, akikkel talán sohasem találkozhatsz - ez pedig közös élménye az "ossie" és a "wessie" berlinieknek is.
Szerencsére sosem jártam a kettéosztott Berlinben, egyszerűen túl fiatal vagyok hozzá. A fal ledőlésekor négy éves múltam, bevallom, nem ez volt életem legnagyobb problémája - mint ahogyan általában az én generációm tagjai csak másoktól hallott erről a korszakról, saját emlékeim nincsenek; de talán ez jobb is így, jó, hogy elmúlt, és többet nem kell találkoznunk vele.
Találkoznunk nem kell - szembenéznünk azonban kötelező. Kötelező, hogy ne feledjük, volt olyan idő, amikor az állam saját polgárai ellenségévé vállt, és homályos népboldogító lózungokat ismételgetve falak mögé zárta őket, elvette személyiségüket és javaikat - sokaknak pedig az életét is. Emellett persze állandóan békeharca buzdított, és folyamatosan ismételgette hihetetlen üzeneteit a falon túli, szabadabb világról. Tehát mondhatjuk: Deutsche Demokratische Republik (magyarul NDK) = NEM MENŐ.
Nem épülhet ilyen soha többet, sehol. Azt hiszem, ebben egyetérthetünk.
Budapest átalakul. Tegyük hozzá, hogy sok esetben ez a változás örömteli – itt van például az új irodaház a Nyugati mellett: egy elhanyagolt, balkáni grund helyén egy európai külsejű üvegépület nőtt ki a földből.
Ráfér már valami javulás erre a környékre, hiszen a pályaudvar környéke sok szempontból Budapest belvárosának állatorvosi lova: olyan épületek vannak itt, a Körút közvetlen szomszédságában, amelyek felújítást utoljára talán a világháború óta nem láttak. A pályaudvar épülete például gyönyörű lenne, ha normálisan nézne ki, és az ide vonattal érkező turistának nem az lenne az első gondolata, hogy sarkon forduljon, és visszameneküljön oda, ahonnan jött.
A környéknek mindenesetre jót tesznek ezek az épületek; és nem pusztán azért, mert szebbek, mint a bontásra váró, lepusztult kőhalmok, hanem így megváltozik a környéken megjelenők köre is: az ilyen épületekben dolgozók nem a Nyugati téri aluljáró klasszikus törzsközönségéből kerülnek ki, és sajnos, igenis rá van szorulva ez a vidék mind a kamerákra, mind pedig a környéken posztoló őrökre. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne szükség ilyenekre - most azonban nagyon is van.
Nem értek az építészethez, a ház valós esztétikai értékét sem tudom megítélni. Az biztos, hogy nekem, aki gyakra járok arra, igenis tetszik, és jó érzés elsétálni mellette. Persze még jobb lenne, ha kipucolnák a körúti árusokat, az aluljáróból pedig a - mindenféle értelemben vett - mocskot is.