Közlöny, tartalma a kihirdetés napján lép hatályba

KSKözlöny

KSKözlöny

Brúnó, a hős kiköt

2009. december 10. - drhlaszlo

 Brúnó, a blog kedvenc teleregényének főhőse újra itt van. (Ki az a Brúnó? Előzmények ITT.)

Én most lefekszem – szólt a kissé maxos csinibaba. Maxos. Milyen régen hallotta utoljára ezt a szót! Valamikor réges-régen olvasta egy középszerű író feledhető regényében, a Némában. Brúnó vigyorogva vállat vont volna, ha nem lett volna foglalt a válla, hiszen épp arra támasztotta fejét a lány, így csak egy idétlen mosolyra futotta. Hősünk elégedetten dőlt hátra, és elgondolkodva figyelte, amint a tündér kissé bizonytalan mozdulattal összetolt két széket, és végigheveredett rajtuk. Éppen látszott nagy műgonddal karbantartott hasa, ahogyan felcsúszott a felsője, és lejjebb csúszott a nadrág.
De jó lenne megsimogatni azt az aranybarna pocakot, gondolta az ezernevű hős, de még mindig nem tudott szabadulni szokásos bátortalanságától. A lány sima bőre tényleg az arany csillogását idézte a szemlélőben, visszaidézte sosemvolt nyarak édes illatát, és a nyirkos decemberi estét mesésen gyönyörűvé tette, ha sokáig nézte az ember. Brúnó tehát nem merte megérinteni, pedig az angyal nem tűnt sértődékenynek, legalábbis a szeme kissé felhős csillogása nem arról árulkodott, hogy mogorva hangulatban lenne. Hajósunk gondolatban megcsóválta fejét, és a többiekre meredve elkezdett beszélni: - „Sárközi Tamás is bevallotta egy interjúban,  hogy fiatalon gyakran az Aranykéz utcai Pipacsból indult dolgozni, ahová előző nap munka után érkezett. Hiába, a fiatal jogászok becsületsüllyesztőkben szocializálódnak. Nos, Sárközit egy majomnak tartom, de ebben azért igaza van.”
Senkit sem érdekelt, hogy vajon miért majom a professzor? Olyan régóta ültek együtt mindenféle kétes lebujokban esténként, hogy talán már egymás gondolatait is unták, nem csak a másik sztorijait. Mégis összegyűltek időről-időre, hiszen talán már második családjukként éreztek egymás iránt: a családtagok csendes unalmával, és kissé komolytalan felelősséggel.
 
A csapat egyetértő hümmögése hallatán kissé elmosolyodott Brúnó; bár rossz szájízzel vidámkodott együtt a társasággal. Régen volt már ennyire kevés kedve hazamenni, pedig muszáj, holnap munka lesz, teljesíteni kell élete első olyan munkahelyén, ahol el tudná képzelni magát hosszú távon is. Olyan feladata lesz, amit élvez, de most hatalmas lustaság vett rajta erőt. Nem, nem lehet ma megbolondulni, gondolta kissé csalódottan. Ha megkérdeznénk a soknevű hőst, hogy miért jó itt lenni, bizonyára ronda közhelyekkel válaszolna, de nem tudnánk meg, hogy miért tölti is idejét itt.
 
Ahogyan telt az idő, úgy érezte magát emberünk egyre feleslegesebbnek, de annyira jó volt itt üldögélni a többiekkel – még akkor is, ha minden egyes alkalommal megfogadta, hogy végre igazi komoly hajóshoz méltóan fog viselkedni, és nem engedi, hogy szürkés ködben ússzon el ez az este is, mint oly’ sok másik is. Ma erős lesz, nem engedi, hogy a gépszíjas manó megtalálja, és hajnalig nótázzon együtt a nemlétező jurátuskórussal, amit a többi rosszéletűvel terveztek alapítani holdvilágos éjjeleken. Olyan jó lenne pincehelységek pultjánál filozofálni a semmiről, ünnepelni azt, hogy élnek és fiatalok, áttáncolni az éjjel maradékát valamilyen félig ismert zenész mutatványára a „tetőn”, majd reggel a Gellért-hegy tetejéről megnézni a napfelkeltét, és azt az álmos kelletlenséget, ahogyan a téli reggel köde mögött ébred a város.
 
De fel kell nőni, értelmiségivé kell válni, felelős szakemberré, megbízható munkaerővé – és pont ez az, amitől a tengerek utazója úgy fél. Fél a megfontoltságtól, fél a világtól, fél a jövőtől is.
 
Brúnó mindenesetre egy kelletlen sóhajjal vette a kabátját, és hazaindult az estében.

 Zene: Paul Kalkbrenner: Berlin Calling - aaron

Vera

Nem, Harcsa Veronikának nem kell a hype, egyszerűen csak a legjobb mai magyar énekesnő.

Mikor hallottam először? Bevallom, hogy nagyjából akkor, amikor a Petőfi elkezdte játszani a Too earlyt, vagyis akkor, amikor bekövetkezett a hazai robbanás, amikor a vájtfülűeken kívül mások is először hallottak róla.

Mondhatnám, hogy elsőre beleszerettem - de akkor hazudnék. Tetszeni nagyon tetszett, de nem éreztem azt, hogy "hú, mi volt ez?" Aztán meghallgattam néhányszor a dalt, és rájöttem, hogy ez fantasztikus; aztán szépen, lassan meghallgattam a többi dalát is, és rájöttem, hogy ez a lány tényleg tud valamit, és tényleg fantasztikus tehetség.

2005-ben megalapítja a zenekarát, első, magánkiadásban megjelent lemezük frenetikusan sikerül; ez megjelenik 2007-ben Japánban is, majd 2008-ban diplomázik. A You don't know it's you című lemezük (egyébként ez a legjobb) 2008 januárjában jelenik meg, és áprilisban már Japánban listavezető "vokális jazz" kategóriában.

Aztán koncertek, fesztiválok: 2007-ben a Budapest Fringe-fesztiválon a "Fringe legjobb hangja" lett; azóta pedig a nyári fesztiválok rendszeres fellépője lett.

Érdekes, sosem elsősorban nyáron vagyok HV-hangulatban: nekem elsősorban őszi-téli zene ez. Ködös, borongós idő, Vera kellemesen füstös hangja, ahogyan leheli a szavakat, és máris megvan a téli idill - nem is tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy nyári fesztiválon, a sátrak között. Nem az a közeg, ahol (számomra) remekül tudna érvényesülni, bár valószínűleg én vagyok a finnyás. Mindenesetre én jobban szeretem a kisebb klubkoncertjeit (Budapest Jazz  Club), az valahogy jobban illik a smooth-nu jazz vonalhoz.

Nagyon tetszik, hogy bár a karrierje külföldön előbb indult be, mint itthon, nincsenek igazán sztárallűrjei, nem mondja meg minden vele készült interjúban a nagy igazságot a zenésztársakról, szórakoztatóiparról; egyszerűen zenész, aki énekel és dalszöveget ír; nem tartja magát sem félistennek, sem vátesznek. 

A Harcsa Veronika Quartett mellett énekel az Erik Sumo Bandben  (Kötelező: My Rocky Mountains) és az utolsó PASO lemez (Return of the Pannonians) Summertime-ja is rajta van az elmúlt néhány év legjobb magyar dalai című képzeletbeli listámon.

Hogy mi az apropója annak, hogy most kerül elő a blogon? nos, ő énekelte a tegnap méltatott Mátyássy Áron-film, az Utolsó Idők dalait.

Utolsó idők

Tessék, épp most nyafogtam, hogy legyenek filmek az Mtv-n főműsoridőben, erre szombat este megkaptuk Mátyássy Áron szemlegyőztes filmjét, az Utolsó Időket.

Szörnyű volt. Lenyűgöző. Borzasztó. Mátyássy Áron elsőfilmes rendező filmje ütött. Úgy látszik, hogy nem csak nekem volt az utóbbi évek talán legjobb magyar filmje - a filmszemlén is első lett. Egyébként  nem tűnt fel a tévéújságban, lazán elmentem volna mellette, ha nem látom meg még délután a comment.com szombati tévéajánlóját. De megláttam, és pont szerencsém lett.

Azt vártam, hogy látok egy klasszikus bosszúfilmet, netán ez egy magyar Charles Bronson-féle Bosszúvágy-remake lesz; kevés ötlettel, gagyi alakításokkal. Ehhez képest láttam egy összeszedett, megrázó, kész játékfilmet - ahol a játék véresen komoly.

Maga a történet 1997-ben játszódik valahol az ukrán-magyar határ környékén, egy kis faluban, ahol nincsenek lehetőségek, mindenki próbálkozik, ahogyan tud. Itt él Iván (Kádas József) is, testvérével, Esztivel (Vass Teréz), aki autista. A lányt egy napon ismeretlenek megerőszakolják, ám a rendőrség nem tesz semmit, elkezdik ugyan a nyomozást, de sokkal inkább foglalkoznak azzal, hogy Iván néha fordul egy tank benzinnel Ukrajnából, mint, hogy kiderítsék ki tette ezt a lánnyal. Iván pedig úgy dönt, hogy segít a tetteseknek visszaemlékezni arra, hogy mi is történt ott akkor az erdőben - bár ezt a segítséget talán el tudjuk képzelni. Egyébként olyan, mintha egyszerre két filmet látnánk; egyrészt ott van  a kilencvenes évek "vadkelete" a szétcsúszott világgal, piti ügyeskedőkkel, kilátástalan lehetőségekkel ("El kell innen menni, mindegy, hová"-Illus), másrészt pedig van a már eredetileg is embert próbáló helyzetet (árvaság, fogyatékos testvér gondozása) súlyosbító borzalom. Ez a párhuzam pedig felőrölne mindenkit, nem csak a fiatal autószerelőt, akit ráadásul szerelme is szó nélkül hagy el, amikor Pestre kerül egyetemre.

Meg kell hagyni, fantasztikusak az alakítások. A főhős remekül alakítja Kádas József, tényleg elhisszük neki, hogy autista testvére, és alkoholista apja mellett többet átélt már, mint kellett volna. Az Esztit alakító Vass Teréznek nehéz dolga lehetett, hiszen néhány hangfoszlányon és mozgásán kívül nem lehetnek művészi eszközei - nem tud beszélni, és mimikája sem lehet katatón betegként.

Vágva és fényképezve gyönyörűen van ez a film- a táj szépségének, a fák suhogásának, de akár a zárójelenet teherautó-kerekei alól felszálló porfellegnek is többletjelentése van. Régen láttam magyar filmben ilyen szépen fényelt képeket - mit mondjak, gyönyörű színei vannak.

Amit a legjobban szerettem talán a filmben: a zene. A film zenéjét ugyanis Harcsa Veronika énekli, és az egyes jelenetek aláfestődalai is hozzáteszik a magukét a képekhez.  Klasszikus "Verás" dalok ezek, jó kis füstös nu-jazz szösszenetek; amiből "Utolsó idők - utolsó zenék" címmel koncert is volt októberben a MüPában.

Lehetséges, hogy szerencsésebb lett volna azonban olyan zenét írni, amely közelebbi a szereplők világához - bár értem a művészi koncepciót, hogy miért pont Verával dolgozott együtt, hiszen egyszerre hozza közelebb hozzánk a történet gondolati skját, és távolít el  a konkrét szereplőktől - vagyis van idő magát a helyzetet felfogni. Felfogni, hiszen ezt az állapotot megértenünk - szerencsére - lehetetlen.

Mi lesz veled, MTV?

„Elvonnak egy rakás pénzt a Magyar Televíziótól” – eddig a hír. Önmagában ez nem is lenne túl nagy baj, hiszen óriási összegek tűnnek el nyomtalanul, amely mögött valódi munkavégzés ugyan áll, műsoraik java részének minősége azonban maximum Hegyi-Karabah regionális tévéjének képújságával vetekedik.

 
Voltak azonban az utóbbi időben pozitív próbálkozások: megszűnt például a Nap-Kelte, amely a késő-kádár-kor diszkrét nyugalmát csempészte reggeleinkbe, olyan, lejárt szavatosságú műsorvezetők szerepeltetésével, mint a feladatát évek óta ellátni képtelen Lakat T. Károly, vagy Darth Vader magyar hangja, Verebes István. Az MTV szerencsére lépett; igaz ugyan, hogy kb. 19 évvel ezelőtt kellett volna az egész műsort megszűntetni, és a készítőit (még a díszlettervezőket is!) egy életre kitiltani a Szabadság térről. Egy hétvége alatt összerántották az új műsort, amely azért még mindig nem éri el a BBC színvonalát, mindenesetre fényévekkel jobb, mint az előző. Bevallom, ekkor pozitívan csalódtam Süveges Gergőben; kiderült, hogy mégiscsak tud műsort vezetni, ha hagyják.
Elindult a Kultúrház, amely – meglepő módon – egész európaira sikerült, egyike a magyar televíziózás jelenlegi legjobb műsorainak, ha nem a legjobb azok közül. Mind képi világában, mind tartalmilag sikerült megszabadulni attól az álmos unalomtól, ami azóta jellemzi a köztévét, mióta csak az eszemet tudom.
 
Igaz ugyan, hogy a nyári szünet után sajnos nem tért vissza a Múlt-kor, hogy kikopott az A la carte, hogy eltűnt a Dob+Basszus, de eddig még reménykedtem abban, hogy talán sikerül elmozdulni a holtpontról, és talán lesznek értelmes saját készítésű műsorok.
Bevallom, nem sírtam, amikor a Beugrót száműzték – sosem élveztem azokat a műsorokat, amelyek pusztán arról szólnak, hogy milyen jól érzik magukat a szereplők. Pontosan ezért gyűlöltem  - többek között – a Névshowrt meg az Activityt is. Egyetemi feladatból pedig műsort készíteni szerintem kínosan fantáziátlan; ennyi erővel jogesetmegoldást is közvetíthetne a tévé élőben.
 
Nem sírtam akkor sem, amikor véget ért a Tűzvonalban. Nem volt rossz, de sajnos nem sikerült levetkőznie a magyar tévésorozat-gyártás évtizedes gondjait: ugyanazok a színészek, akik már a Kisvárost is „sikerre vitték”, gagyi párbeszédek – viszont még ez is fényévekkel jobb volt, mint az elmúlt évek magyar tévéfilm-próbálkozásai a Barátok Közttől a „Zsaruvér és Csigavér” című borzalomig. Pontosan jól tudom, hogy ennyi pénzből, ezekkel a feltételekkel nem lehet CSI-t, Fringet, Life-ot vagy 24-et készíteni. Ennyire telt. Egyébként hogy igenis van jó Kelet-európai rendőrös filmsorozat, arra példa a Duna TV-n tavasszal ment román (!) maffiás-nyomozós sorozat, vagy a belga-lett koprodukcióban készülő Matroishki, amely emberkereskedésről, alvilágról, és kihasznált szerencsétlen lányokról szólt. Menne ez nekünk is, csak nem kellene erőltetni az ismert színészeket.
 
Ehelyett mit fogunk kapni? A Sztársáv című, rendkívül kínos próbálkozást? Egész estés Önök Kérték-maratont, amit nagyjából a Nap-Keltével kellett volna megszűntetni, és még az archívumokban fellelhető felvételeiből is máglyát rakni? Vagy „Egyszer már tetszett” felütéssel készülő, az MTV raktáraiból előkerült, iszonyúan kínos 1978-as jelenetekből álló, Sas Józsefnél semmivel sem minőségibb kabarét? Pont ezeknek kellene megszűnnie, hiszen azért nem közszolgálat az, ha „Kissné küldi Toportyánfalváról Zsuzsinak és családjának Kishömpöribe az Akácos út című dalt.”

MüPa a Kultúrházban
Nem azt mondom, hogy nincs szükség egy közszolgálati adón akár magyarnótára, de a köztévének fel kellene fognia, hogy a nézői lassan elfogynak; csak azok maradnak a képernyő előtt, akik már a távirányítót sem tudják kezelni, annyira elálmosodtak az unalomtól.
 
Követeljük tehát a Kultúrházat, Múlt-kort, Dob+Basszust! Tanulják meg a döntéshozók, hogy a döglött oroszlánt rugdosni nem elegáns. Követeljük Winkler Nórát, D. Tóth Krisztát, Novodomszky Évát, Süveges Gergőt, Lévai Balázst és Al Ghaoui Hesnát a képernyőre; ellenben felejtsék el azonnal Bényi Ildikót és társait! Fogja fel végre valaki, hogy az MTV archívuma nem azért van, hogy évtizedeken keresztül ugyanazokat sugározzuk újra és újra – és igen, filmet akarunk legalább néha főműsoridőben. Olyan igazi, színes-szagos filmet.
 
Mindenesetre kíváncsi leszek, hogy mit fog csinálni a Duna Tv a neki leeső közpénzzel? Remélem, nem a Kívánságkosarat tolják, hanem filmeket vesznek belőle. (A Duna jobb, ha nem forszírozza a saját műsorgyártást, eddig sem ment túl fényesen.)

 

Magyar ÁlVasút

Igen, újra kedvenc állami mamutunkról lesz szó.

Történt egyszer, valamikor a vad és romantikus XIX. század utóbb "boldog békeidőknek" nevezett időszakában, hogy egy messze földön híres fantaszta, bizonyos Baross Gábor elkezdte gőzerővel fejleszteni a magyar vasutat. Hogy mennyire komolytalan mókus volt, arra bizonyíték az is, hogy a Keleti Pályaudvar előtti térről nevezte el magát, mert még vezetékneve sem volt a "vasminiszter" úrnak. Pályafutása alatt megteremtette a MÁV elődjét, ezenkívül ösztnözte a magyar ipart, hajózhatóvá tette az Al-Dunát... stb.

Ha ma felébredne, valószínűleg azonnal meghalna csalódottságában, ha meglátná, hogy mi történt élete főművével; hogyan alakult át a Magyar Királyi Államvasutak MÁV Zrt.-vé.

Most nem a sorozatos botrányokról szeretnék értekezni, hanem arról, hogy hogyan veszi el napról-napra a Magyar ÁlVasutak a kedvem a vonatozástól. Engem, mint utast abban a percben, amikor belépek az állomás területére, hidegen hagynak a Máv-Cargo eladása körüli anomáliák, Gaskó úr agymenései, a vasutasok munkakörülményei. Bevallom, két dolgot szeretnék: eljutni időben a célomhoz, és lehetőleg problémamentesen utazni és várakozni. A késés a kisebb gond, az ország egyik fővonalán (Budapest-Szeged) élek, óránkénti fél-IC (félig IC, félig gyorsvonati kocsikból áll) közlekedéssel, ráadásul a menetidő is csak 75 perc (Bp-Kecskemét). Azonban a pályaudvarra megérkezni, és ott levegőzni a vonat indulásáig elég lehangoló. A hajléktalanok jelenléte az egyik fő gond, szerencsére Kecskeméten ez még nem olyan óriási probléma, itt kevesen vannak.

A Nyugatiban azonban nem - gondolom, ezt senkinek sem kell bemutatni. Az átlagos utas nem is kifejezetten érzi biztonságban magát sem a KöKin, sem a Nyugatiban esténként. 

Vannak azonban "üzletemberek"; itt pedig nem a RailJetre várakozó utasokat kell elképzelni, nem. Ők általában óriási szatyrokban cipelik az ágyneműt/késkészletet/távcsövet, amit szeretnének - lehetőleg jó áron - értékesíteni. 

A legnagyobb gond azonban nem az utasokkal van. Az egész vasútből valahogy süt a rettenetes elhanyagoltság, az, hogy az állomások magasabban lévő ablakai talán 1937-ben voltak utoljára lepókhálózva, hogy a kecskeméti vasútállomás mosdójában egy izzócsere több, mint 18 hónapig (!) tartott, hogy a szabvány másodosztályú vagonok üléseire kétszer meggondolom, hogy le merjek-e ülni.

Azt hiszem, hogy az utasszám növeléséhez a vasútnak első körben egy dologra volna óriási szüksége: egy alapos tisztasági festésre. Ragadni kellene egy vödör meszet, és lekenni a borzasztó állapotú falakat, majd – rögtön ezt követően – hazazavarni a jelenlegi takarítócéget. Nem érdekel, hogy melyik ügyeletes Máv-vezér érdekeltségi körébe tartozik jelenleg a vonatok és állomások tisztántartása, egy biztos: túl nagy biznisz ahhoz, hogy a jelenlegi állapotot eltűrhessük. Ezért a pénzért igazán nem lenne túl nagy kérés, hogy rendesen végezzék a munkájukat. Több alkalommal szembesültem azzal, hogy – miután a Nyugatiban fel lehet szállni a vonatra jóval indulás előtt – benn ültek a kupéban a takarítók, vidáman trécseltek, köpködték a szotyi héját, majd a szerelvény indulása előtt jóval (még vidámabban) leszálltak. A szotyimaradványok pedig elutaztak Szeged irányába – tulajdonképpen nekik is világot kell látni, nemde? 

Advent

Nemrég nyafogtam az érkező november kapcsán a korai sötétedésről, a ködről, és a gusztustalan késő őszi napokról. (Glühwein, itt.)

Nos, az akkor írtakat ma sem gondolom másképp, azonban kezdődik a tél - talán - legszebb része: a december. Ilyenkor már hozzászokunk a hideghez és a ködhöz, már nem undorító a hideg sem, sőt, a kellő hangulathoz kell is.

Ilyenkor ugyanis már fel van szerelve a város díszkivilágítása, a téren mindenféle gyanús cuccal ácsorognak egyforma fabódékban agyonfagyott árusok, és néha kellemes egy csésze forralt bort szorongatva körbesétálni, és felmérni az kínálatot, hivatalosan azért, hogy hátha kapunk valami ötletet a karácsonyi ajándékokra, valójában azért, mert ez hozzátartozik a csodaváráshoz, ami belengi az egész hónapot. Mert akárki akármit mond, a gyermeki csodavárás igenis jó. Sőt, szükségünk is van rá, mert talán az ilyen, a mindennapok szokásaivá váló apró örömök azok, amiktől tényleg emberek vagyunk, és nem egyszerű automaták.

Ilyenkor talán még egymás hülyeségeit is könnyebb elviselni, valahogy kevésbé vagyunk türelmetlenek egymással, mint máskor – legalábbis egy darabig. Egy darabig, mert ahogyan közeledik a karácsony, és rádöbbenünk, hogy még nem vettünk senkinek semmit, úgy kezdünk el lökdösődni a pénztárnál, sietősen a másik lábára lépni a postán, sorban állás közben.

Filmajánló - A torta

Egy néhány évvel ezelőtti, pörgős kis angol maffiafilmet javasol a hosszú novemberi estékre a Kicsi.Sáti.Közlöny szerkesztősége.

 
A főhős, Mr. X. (Daniel Craig) kábítószerrel kereskedik, természetesen nem utcai árusként – most pedig, sikeres fedőcéget kiépítve, ábrándozik a visszavonulás lehetőségéről. Nyugdíjas maffiózónak lenni azonban nem olyan egyszerű, mint ahogyan az gondoljunk – nyilvánvalóan nem lehet például a hollywoodi klisék szerint (egy táska pénzzel eltűnünk Vegasban, vagy a Bahamákon). Nos, Mr. X. sem így tervezi lelépését, és már egy – a főnöke által ajánlott – könyvelőn keresztül el is kezdte vagyonának legalizálását, tehát már csak idő kérdése, és új életet kezdhet.
Ezért elkezdi szervezni kivonulását, ám főnöke, aki sokban megfelel a klasszikus keresztapa-figurának, megbízza két feladattal: értékesítsen egy nagyobb, nem egészen tiszta szállítmány (lopott) amfetamint, illetve találja meg milliárdos barátjának kislányát, aki egy nyugodt vidéki rehab helyett valahol Londonban élvezi az életet (és persze kispályás díler barátja társaságát).
 
Egyik munka sem olyan tiszta, mint amilyennek elsőre tűnik, és a szálak is eléggé összekuszálódnak ahhoz, hogy ne menjen minden simán.
 
Végre egy európai maffiafilm, gondoltam elsőre, bár Daniel Craig utolsó Bond-alakítása (Quantum of Solace) óta bevallom, hogy kissé fázom tőle, ott nem sikerült maradandót alkotnia, finoman szólva is feledhető volt az a szerepformálása. A Tortában azonban nem, bár itt szerepe szerint jóval kevesebb érzelem megformálása volt követelmény, és szokásos hűvös eleganciája is elegendőnek bizonyult a hitelességhez (bár ebben vélhetően sosem fogja utolérnie Pierce Brosnant).
Valószínűleg a hazai pálya otthonossága is segített ebben, lévén, hogy a film néhány perctől eltekintve Londonban játszódik, illetve a többi főbb szereplő is inkább angol filmekből és tévésorozatokból lehet ismerős, de jóval összeszedettebbnek tűnt mindenki, mint azt megszokhattuk.
 
Látványos lett filmünk, azonban ezt szerencsére ügyes vágásokkal, és nem CSI-szerű CGI túltengéssel érték el, az alkotók megkíméltek bennünket óriási robbanásoktól és lövöldözésektől, ez pedig jól is van így, hisz az egyes események klubok különtermeiben és raktárhelységekben történő megbeszéléseken történnek, nem pedig valahol a gettó mélyén.
 
Eredeti cím: Layer Cake

 

Universitas cum politica?

Felmerült, hogy a politikai pártok ifjúsági szervezetei működhessenek az egyetemen. Az ifjú politikusok egyetértenek ennek szükségességében, de vajon tényleg kell ez?

Az Ítélet című kari lap 2009. október 8-i dátummal jegyzett számának hátsó borítóján olvasható egy, egyébként megfontolásra érdemes írás az egyetemi politizálással kapcsolatban. Az, hogy a felsőoktatásban részt vevő fiatalok érdeklődnek az életüket súlyosan befolyásoló kérdések iránt, régi hagyomány. Minden, az utóbbi néhány évben született felmérés azonban azt igyekszik bizonyítani, hogy a hallgatók mintha kezdenének elfordulni közügyeinktől, és a biztos szavazó pártválasztók csekélyke szeletén kívül vajmi kevesen kísérnék figyelemmel közéletünket.

Ez pedig súlyos hiba, hiszen ki mástól, mint a jövő értelmiségétől várható az, hogy – ha másképp nem is, legalább szavazóként – részt vegyen közös világunk irányításában. Amennyiben ez kimarad, úgy a „felelős állampolgárrá válás” folyamatának első lépcsője is kimarad, és hiába ábrándozunk a „civil társadalom fokozott szerepvállalásáról”, ha épp csak nem lesz, aki gyakorolja azt a bizonyos civil kontrollt.
 
Az egyetem azonban nem lehet a politikailag nyíltan elkötelezett nevelés színtere, és főképp a ma mamutegyetemeinek korában nem lehet az. Azt hiszem, hogy abban egyetérthetünk, hogy nem a világnézetileg semleges oktatás a cél Karunkon (sőt!), azonban a pártpolitika részvétele egy felsőoktatási intézmény mindennapjaiban napjaink magyar valóságában nem biztos, hogy kizárólag üdvös hatásokkal járna.   
 
Ma is szép számú hallgató vesz részt különféle pártok ifjúsági szervezeteiben, ez kifejezetten jó és üdvözlendő, azonban pont az adja meg ezeknek a szervezeteknek a sokszínűségét és valódi erejét, hogy nem zárkóznak be kizárólag egy intézmény falai közé, ott intézményi vagy munkahelyi csoportot létrehozva, hanem a falakon kívül, de másfajta légkörben találkoznak a politizálók közös kérdéseinkkel. 1989 egyik alapvető vívmánya, hogy a Párt kivonult az iskolákból és a munkahelyekről. Talán jobb is, ha egyik párt sem tér oda vissza.
 
Hiszem azt, hogy az egyetem feladata egyfajta nevelés is – ebbe a közügyek iránt érdeklődő állampolgárrá nevelés is beletartozik. Azonban a politikai kérdések bevitele az oktatási intézmények folyosóira nem lehet e nevelés eszköze. Nem probléma, ha akár politikusok részvételével kerekasztal-beszélgetéseken szóba kerülnek napjaink kérdései, de ezek szervezett formában való megrendezése talán kissé szerencsétlen, hiszen mi alapján szelektálunk egyes politikai erők, egyes politikusok között? A politikai meggyőződés épp elégé magánügy ahhoz, hogy eldöntse a nyilvánvalóan felnőtt hallgató, hogy kivel és hol akarja azt megvitatni. A Gesztenyésben nyilvánvalóan lehet okosakat mondani a társadalom peremén élők felzárkóztatásáról, de biztosan szerencsés-e a Díszteremben drogliberalizációs kampányprogramot tartani?
Ki vállalja annak ódiumát, hogy meghúzza a határokat, és a szépreményű együttgondolkodás nem fajul szavazatszerző kampánykörúttá?

A fal ledőlt

1989. november 9. A dátum, amikortól Európa képe végre-valahára újra elkezdett hasonlítani valamikori önmagához.

Általában nem szoktunk politizálni a blogon, ma azonban olyan évforduló van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. 

Több, mint 28 éven keresztül tette tönkre a Fal egy város életét - de nem pusztán egy városét, hanem az egész világ hangulatára rányomta bélyegét ez a kurta határvonal, amelyet (korunkban némileg szokatlan módon) az államhatalom fizikálisan is éreztetni akart, nem elégedett meg pusztán azzal, ha a határvonal pontosan csak a térképeken látható: beleégette azt a lelkekbe is.  Nem az őrtornyok lámpáinak fénykévéje volt a legborzasztóbb, nem is a békésen pöfögő Trabant Kübel típusú határőrautók rekedt hangja, és nem is az őrkutyák vakkantásai; hanem maga a tudat, hogy a másik oldalon ott a családtagjaid, barátaid, akikkel talán sohasem találkozhatsz - ez pedig közös élménye az "ossie" és a "wessie" berlinieknek is. 

Szerencsére sosem jártam a kettéosztott Berlinben, egyszerűen túl fiatal vagyok hozzá. A fal ledőlésekor négy éves múltam, bevallom, nem ez volt életem legnagyobb problémája - mint ahogyan általában az én generációm tagjai csak másoktól hallott erről a korszakról, saját emlékeim nincsenek; de talán ez jobb is így, jó, hogy elmúlt, és többet nem kell találkoznunk vele.

Találkoznunk nem kell - szembenéznünk azonban kötelező. Kötelező, hogy ne feledjük, volt olyan idő, amikor az állam saját polgárai ellenségévé vállt, és homályos népboldogító lózungokat ismételgetve falak mögé zárta őket, elvette személyiségüket és javaikat - sokaknak pedig az életét is. Emellett persze állandóan békeharca buzdított, és folyamatosan ismételgette hihetetlen üzeneteit a falon túli, szabadabb világról. Tehát mondhatjuk: Deutsche Demokratische Republik (magyarul NDK) = NEM MENŐ.

Nem épülhet ilyen soha többet, sehol. Azt hiszem, ebben egyetérthetünk.

Irodaházország

Budapest átalakul. Tegyük hozzá, hogy sok esetben ez a változás örömteli – itt van például az új irodaház a Nyugati mellett: egy elhanyagolt, balkáni grund helyén egy európai külsejű üvegépület nőtt ki a földből.

Ráfér már valami javulás erre a környékre, hiszen a pályaudvar környéke sok szempontból Budapest belvárosának állatorvosi lova: olyan épületek vannak itt, a Körút közvetlen szomszédságában, amelyek felújítást utoljára talán a világháború óta nem láttak. A pályaudvar épülete például gyönyörű lenne, ha normálisan nézne ki, és az ide vonattal érkező turistának nem az lenne az első gondolata, hogy sarkon forduljon, és visszameneküljön oda, ahonnan jött.

Bevallom, nekem általában tetszenek ezek az üvegépületek: például az 56-osok terénél az ING székház, a Vörösmarty téren, a panelkocka helyén megvalósult üzletház, vagy akár a Népliget autóbusz-pályaudvarnál most épülő irodaház.
Szeretem ezt a némileg hivatalosnak tetsző szürke külsőt, a mértani formákat - azonban nem szívesen élnék ilyen épületek között. Dolgozni más, az mégsem 24 óra, de éjjel-nappal ilyeneket látni nem szeretnék.
 

A környéknek mindenesetre jót tesznek ezek az épületek; és nem pusztán azért, mert szebbek, mint a bontásra váró, lepusztult kőhalmok, hanem így megváltozik a környéken megjelenők köre is: az ilyen épületekben dolgozók nem a Nyugati téri aluljáró klasszikus törzsközönségéből kerülnek ki, és sajnos, igenis rá van szorulva ez a vidék mind a kamerákra, mind pedig a környéken posztoló őrökre. Én lennék a legboldogabb, ha nem lenne szükség ilyenekre - most azonban nagyon is van. 

Nem értek az építészethez, a ház valós esztétikai értékét sem tudom megítélni. Az biztos, hogy nekem, aki gyakra járok arra, igenis tetszik, és jó érzés elsétálni mellette. Persze még jobb lenne, ha kipucolnák a körúti árusokat, az aluljáróból pedig a - mindenféle értelemben vett - mocskot is.

süti beállítások módosítása