Brúnó, a blog kedvenc teleregényének főhőse újra itt van. (Ki az a Brúnó? Előzmények ITT.)
Én most lefekszem – szólt a kissé maxos csinibaba. Maxos. Milyen régen hallotta utoljára ezt a szót! Valamikor réges-régen olvasta egy középszerű író feledhető regényében, a Némában. Brúnó vigyorogva vállat vont volna, ha nem lett volna foglalt a válla, hiszen épp arra támasztotta fejét a lány, így csak egy idétlen mosolyra futotta. Hősünk elégedetten dőlt hátra, és elgondolkodva figyelte, amint a tündér kissé bizonytalan mozdulattal összetolt két széket, és végigheveredett rajtuk. Éppen látszott nagy műgonddal karbantartott hasa, ahogyan felcsúszott a felsője, és lejjebb csúszott a nadrág.
De jó lenne megsimogatni azt az aranybarna pocakot, gondolta az ezernevű hős, de még mindig nem tudott szabadulni szokásos bátortalanságától. A lány sima bőre tényleg az arany csillogását idézte a szemlélőben, visszaidézte sosemvolt nyarak édes illatát, és a nyirkos decemberi estét mesésen gyönyörűvé tette, ha sokáig nézte az ember. Brúnó tehát nem merte megérinteni, pedig az angyal nem tűnt sértődékenynek, legalábbis a szeme kissé felhős csillogása nem arról árulkodott, hogy mogorva hangulatban lenne. Hajósunk gondolatban megcsóválta fejét, és a többiekre meredve elkezdett beszélni: - „Sárközi Tamás is bevallotta egy interjúban, hogy fiatalon gyakran az Aranykéz utcai Pipacsból indult dolgozni, ahová előző nap munka után érkezett. Hiába, a fiatal jogászok becsületsüllyesztőkben szocializálódnak. Nos, Sárközit egy majomnak tartom, de ebben azért igaza van.”
Senkit sem érdekelt, hogy vajon miért majom a professzor? Olyan régóta ültek együtt mindenféle kétes lebujokban esténként, hogy talán már egymás gondolatait is unták, nem csak a másik sztorijait. Mégis összegyűltek időről-időre, hiszen talán már második családjukként éreztek egymás iránt: a családtagok csendes unalmával, és kissé komolytalan felelősséggel.
A csapat egyetértő hümmögése hallatán kissé elmosolyodott Brúnó; bár rossz szájízzel vidámkodott együtt a társasággal. Régen volt már ennyire kevés kedve hazamenni, pedig muszáj, holnap munka lesz, teljesíteni kell élete első olyan munkahelyén, ahol el tudná képzelni magát hosszú távon is. Olyan feladata lesz, amit élvez, de most hatalmas lustaság vett rajta erőt. Nem, nem lehet ma megbolondulni, gondolta kissé csalódottan. Ha megkérdeznénk a soknevű hőst, hogy miért jó itt lenni, bizonyára ronda közhelyekkel válaszolna, de nem tudnánk meg, hogy miért tölti is idejét itt.
Ahogyan telt az idő, úgy érezte magát emberünk egyre feleslegesebbnek, de annyira jó volt itt üldögélni a többiekkel – még akkor is, ha minden egyes alkalommal megfogadta, hogy végre igazi komoly hajóshoz méltóan fog viselkedni, és nem engedi, hogy szürkés ködben ússzon el ez az este is, mint oly’ sok másik is. Ma erős lesz, nem engedi, hogy a gépszíjas manó megtalálja, és hajnalig nótázzon együtt a nemlétező jurátuskórussal, amit a többi rosszéletűvel terveztek alapítani holdvilágos éjjeleken. Olyan jó lenne pincehelységek pultjánál filozofálni a semmiről, ünnepelni azt, hogy élnek és fiatalok, áttáncolni az éjjel maradékát valamilyen félig ismert zenész mutatványára a „tetőn”, majd reggel a Gellért-hegy tetejéről megnézni a napfelkeltét, és azt az álmos kelletlenséget, ahogyan a téli reggel köde mögött ébred a város.
De fel kell nőni, értelmiségivé kell válni, felelős szakemberré, megbízható munkaerővé – és pont ez az, amitől a tengerek utazója úgy fél. Fél a megfontoltságtól, fél a világtól, fél a jövőtől is.
Brúnó mindenesetre egy kelletlen sóhajjal vette a kabátját, és hazaindult az estében.
Zene: Paul Kalkbrenner: Berlin Calling - aaron
Aztán koncertek, fesztiválok: 2007-ben a Budapest Fringe-fesztiválon a "Fringe legjobb hangja" lett; azóta pedig a nyári fesztiválok rendszeres fellépője lett.
Szörnyű volt. Lenyűgöző. Borzasztó. Mátyássy Áron elsőfilmes rendező filmje ütött. Úgy látszik, hogy nem csak nekem volt az utóbbi évek talán legjobb magyar filmje - a filmszemlén is első lett. Egyébként nem tűnt fel a tévéújságban, lazán elmentem volna mellette, ha nem látom meg még délután a 
Meg kell hagyni, fantasztikusak az alakítások. A főhős remekül alakítja Kádas József, tényleg elhisszük neki, hogy autista testvére, és alkoholista apja mellett többet átélt már, mint kellett volna. Az Esztit alakító Vass Teréznek nehéz dolga lehetett, hiszen néhány hangfoszlányon és mozgásán kívül nem lehetnek művészi eszközei - nem tud beszélni, és mimikája sem lehet katatón betegként.
jelenetek aláfestődalai is hozzáteszik a magukét a képekhez. Klasszikus "Verás" dalok ezek, jó kis füstös nu-jazz szösszenetek; amiből "Utolsó idők - utolsó zenék" címmel koncert is volt októberben a MüPában.
Voltak azonban az utóbbi időben pozitív próbálkozások: megszűnt például a Nap-Kelte, amely a késő-kádár-kor diszkrét nyugalmát csempészte reggeleinkbe, olyan, lejárt szavatosságú műsorvezetők szerepeltetésével, mint a feladatát évek óta ellátni képtelen Lakat T. Károly, vagy Darth Vader magyar hangja, Verebes István. Az MTV szerencsére lépett; igaz ugyan, hogy kb. 19 évvel ezelőtt kellett volna az egész műsort megszűntetni, és a készítőit (még a díszlettervezőket is!) egy életre kitiltani a Szabadság térről. Egy hétvége alatt összerántották az új műsort, amely azért még mindig nem éri el a BBC színvonalát, mindenesetre fényévekkel jobb, mint az előző. Bevallom, ekkor pozitívan csalódtam Süveges Gergőben; kiderült, hogy mégiscsak tud műsort vezetni, ha hagyják.
MüPa a Kultúrházban
Követeljük tehát a Kultúrházat, Múlt-kort, Dob+Basszust! Tanulják meg a döntéshozók, hogy a döglött oroszlánt rugdosni nem elegáns. Követeljük Winkler Nórát, D. Tóth Krisztát, Novodomszky Évát, Süveges Gergőt, Lévai Balázst és Al Ghaoui Hesnát a képernyőre; ellenben felejtsék el azonnal Bényi Ildikót és társait! Fogja fel végre valaki, hogy az MTV archívuma nem azért van, hogy évtizedeken keresztül ugyanazokat sugározzuk újra és újra – és igen, filmet akarunk legalább néha főműsoridőben. Olyan igazi, színes-szagos filmet.
.jpg)
A főhős, Mr. X. (Daniel Craig) kábítószerrel kereskedik, természetesen nem utcai árusként – most pedig, sikeres fedőcéget kiépítve, ábrándozik a visszavonulás lehetőségéről. Nyugdíjas maffiózónak lenni azonban nem olyan egyszerű, mint ahogyan az gondoljunk – nyilvánvalóan nem lehet például a hollywoodi klisék szerint (egy táska pénzzel eltűnünk Vegasban, vagy a Bahamákon). Nos, Mr. X. sem így tervezi lelépését, és már egy – a főnöke által ajánlott – könyvelőn keresztül el is kezdte vagyonának legalizálását, tehát már csak idő kérdése, és új életet kezdhet.
Ez pedig súlyos hiba, hiszen ki mástól, mint a jövő értelmiségétől várható az, hogy – ha másképp nem is, legalább szavazóként – részt vegyen közös világunk irányításában. Amennyiben ez kimarad, úgy a „felelős állampolgárrá válás” folyamatának első lépcsője is kimarad, és hiába ábrándozunk a „civil társadalom fokozott szerepvállalásáról”, ha épp csak nem lesz, aki gyakorolja azt a bizonyos civil kontrollt.
Általában nem szoktunk politizálni a blogon, ma azonban olyan évforduló van, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. 
Több, mint 28 éven keresztül tette tönkre a Fal egy város életét - de nem pusztán egy városét, hanem az egész világ hangulatára rányomta bélyegét ez a kurta határvonal, amelyet (korunkban némileg szokatlan módon) az államhatalom fizikálisan is éreztetni akart, nem elégedett meg pusztán azzal, ha a határvonal pontosan csak a térképeken látható: beleégette azt a lelkekbe is. Nem az őrtornyok lámpáinak fénykévéje volt a legborzasztóbb, nem is a békésen pöfögő Trabant Kübel típusú határőrautók rekedt hangja, és nem is az őrkutyák vakkantásai; hanem maga a tudat, hogy a másik oldalon ott a családtagjaid, barátaid, akikkel talán sohasem találkozhatsz - ez pedig közös élménye az "ossie" és a "wessie" berlinieknek is. 
Bevallom, nekem általában tetszenek ezek az üvegépületek: például az 56-osok terénél az ING székház, a Vörösmarty téren, a panelkocka helyén megvalósult üzletház, vagy akár a Népliget autóbusz-pályaudvarnál most épülő irodaház.
Nem értek az építészethez, a ház valós esztétikai értékét sem tudom megítélni. Az biztos, hogy nekem, aki gyakra járok arra, igenis tetszik, és jó érzés elsétálni mellette. Persze még jobb lenne, ha kipucolnák a körúti árusokat, az aluljáróból pedig a - mindenféle értelemben vett - mocskot is.