Részt vettem a napokban egy lakossági fórumon. A "lakcímkártyámon szereplő megyei jogú város" egyik kedélyes kertvárosának peremén néhány évvel ezelőttig kedélyes zártkerti ingatlanok sorakoztak. Hogy mit is jelent ez? Az úgynevezett "hobbikertek", ahol elsődlegesen mezőgazdasági tevékenység folyt, a szabvány építési teleknél jóval nagyobb, ám nem óriási területek (néhány ezer m2). Lassacskán kezdtek ezek beépülni, hiszen a vak is látta, hogy lassan elér odáig a város, vagyis egyre értékesebbek lesznek ezek a telkek. A város rengeteg pénzt ölt a terület közművesítésébe, az ott lakóknak pedig alig kellett önrészt fizetniük. 

Ezután eljön a tisztelt lakos a lakossági fórumra, és elővezeti azt a vágyát, hogy a város fizesse ki a kötelező utcaszélesítés során leeső telekdarabokat, illetve a közművek - szintén kötelező - áthelyezését is. Természetesen a szervezési feladatokat is vegye át a közösség, mert nehogymá' neki kelljen megbeszélni a saját szomszédaival azt, hogy mikor jöhet ki a földmérő kimérni a végleges telekhatárokat.

Érvelni persze azzal érvelnek, hogy az itt lakók jelentős része idős, aki számára ez egy élet munkája. Ezt az érvet persze megértené az ember - csak sajnos pont nem azok hivatkoznak rá, akik ténylegesen itt éltek, sokkal inkább azoktól hallani ezt, akik pár évvel ezelőtt fillérekért megvették a telkeket, elsődlegesen befektetési célzattal.

A lakógyűlés részvevőinek másik fele pedig egyszerűen a frusztrációját jött kiélni, olyan témákhoz hozzászólva, mint például: " Az iskola előtti parkolóhelyek bővítését azért nem támogatom, mert az építkezés zajjal jár. Egyebekben pedig követelem, hogy tegyenek valamit azügyben, hogy a gyermekeiket iskolába hozó szülők ne az én kapubeállómba parkoljanak." Ehhez szerintem mindenféle kommentár felesleges.

A földhivatali ügyintézés a jövendő jogász számára olyan, mint anno a juhászbojtár beavatása: ha el tud lopni a szomszéd nyájtól egy birkát, amit megfőz a többieknek, akkor alkalmas lesz juhásznak. A földhivatal ugyanis mindazt egyesíti, ami kedvenc országunk páratlan közigazgatásában szívderítő. 

Hivatalos ügyet intézni egy olyan gyönyörűség, amelyet egyszerűen hiba lenne kihagyni az embernek az életéből. Azt hiszem, hogy ha szavazást írnánk ki a legkevésbé kedvelt magyar közintézményekről, akkor a földhivatal a cégbírósággal (és az adóhivatallal) holtversenyben érné el a "legutáltabb hely" megtisztelő címét. Fokozottan így van ez, ha vidéki hivatalról beszélünk, hiszen ott a kisvárosi polgármesteri hivatalok émelyítően kedélyes legköre egyesül a híresen jól szervezett apparátussal.

A légkör, amelybe beletartozik némi nyugalmas lassúság a késő kádár-kori interiőr diszkrét bája mellett, és amelynek igazi bukéját az egész nap érezhető penetráns eszpresszóillat és különféle bulvárlapok papírjának diszkrét zörgése adja meg.
Az apparátussal, ahol a saját maguk által kiadott iratot nem tudják utólag értelmezni, mert az ügyintéző már nem dolgozik ott, a többiek pedig nem értik, hogy miért úgy csinálta, ahogy. Páratlan érzés lehet itt dolgozni is - ügyintézni pedig nem különben. Az egész valahogy annyira magyar.

Tudni kell, hogy Magyarországon 115 körzeti földhivatal van, ezek közül nincs kettő, ahol egyforma lenne a félfogadási idő, amikor pedig épp nincs az, akkor a telefont sem veszik fel. Ha mégis nyitva vannak, akkor éppen beteg az ügyintéző, vagy nincs benn, netán lefagyott a gép, esetleg Köztisztviselők Napja van.

A kisvárosi földhivatala ügyintéző gyakorlatilag minden esetben 40-es nő, általában Mancikának/Jucikának/Icának hívják. Gyakran szőke/szőkített, és szinte minden esetben dohányzik, tehát gyakran tart szünetet is, emiatt kedvesen füstös a hangja. Nem, nem úgy, mint Vivien Leigh orgánuma, épp ellenkezőleg, kellemetlen, reszelős. Sohasem akar segíteni, és úgy néz az ügyfélre, mintha az legalábbis egy komplett lakóparkot szeretni munkaidő után villámgyorsan lepapíroztatni.

Ha el tudtad intézni, amit akartál, és még azt is tudod, hogy mi az a TakarNet (Térképen Alapuló KAtaszteri Rendszer), akkor nyert ügyed van, a poszt eleji hasonlattal élve: elvitted a birkát, és még a puli sem harapott meg.

Néhány hónappal ezelőtt színrelépett Brúnó, a hősök hőse, a magányos harcos, akinek kalandjait rövidke teleregényben ismerhettétek meg. Íme a folytatás:

(Previously on Brúnó:ITT)

Ha emlékeztek, akkor májusban így zártuk a teleregényt: "A Hős pedig felvonta vitorláját, és elhajózott új, ismeretlen vidékek felé, abba az irányba, amerről kel fel a nap. Kedves olvasó, ha netalán látsz egy szomorú kutyaszemekkel kódorgó hőst, ki bánatosan bolyong kedvenc metropoliszod utcáinak viharos tengerén, emlékezz keserves történetére. Ne aggódj, nem fog belehalni fájdalmába, ilyet már sokan átéltek, és életben maradtak; mindenesetre segíts neki partot érni."

Kedvenc főszereplőnk számára sem teltek eseménytelenül az elmúlt hónapok, bár felvonta vitorláját, és távoli vizek felé hajózott, elhagyván kedvenc nagyvárosának tengerét, annak barátságos öbleivel és vad kikőtőivel egyetemben.

Amikor kikötött egy olyan városban, melyet már régtől fogva ismer és szeret, akkor döbbent rá, hogy hiába a gyermekkori emlékek, ez a világ végleg megváltozott. Mondhatjuk úgy is, hogy hősünk ekkor nőtt fel végérvenyesen, bár egyes felnőttkori képességeket és készségeket még mindig nem sajátított el végérvényesen, tehát eredeti szakmájától, a légvárépítészettől nem tudott eddig tökéletesen elszakadni - bár tegyük hozzá, hogy nem is próbálkozott megtenni azt.

Hősünk tehát ült a kikötői padon, és szemlélődött. Nyáron keresett valami újat, valamit, ami eddig hiányzott az életéből. Nem gyógyult meg azonban egészen: eszébe jutott a Tavasztündér, akit a nyájas olvasó már ismerhet történetünk korábbi szakaszából. Ráébredt arra, hogy a Kimondani Is Tiltott Nevűről legédesebb emléke a hősnő cipősarkának kopogása a járdán. Bár ez elég furcsán hangzik, de ez a hang a soha be nem járt utakat juttatta eszébe, amelyek szétágazása a fák koronájához hasonlatos, hisz minden út szétágazódik, majd újabb és újabb elágazások követik egymást. A kopogás, melyet gyermekkorában hősünk a legnőiesebb hangnak tartott a világon, azonban egyre szürkült, egyre kevésbé kötődött kizárólag a Tündérhez, de leggyakrabban még mindig őt idézte utazónk számára.

Furcsa dolognak tűnt ez hősünk számára, hiszen mintha az álombéli pillangó kerülne lő és tűnne el újra és újra, nem hagyván nyugodni utazónk lelkét. Ekkor döbbent rá hősünk, hogy még nem gyógyult meg egészen, még mindig vannak színek, hangok, illatok, melyek vissza-visszatérően felidézik számára az álmot.

Hősünk azonban fejlődik, és könnyes múltidézés helyett inkább a jövő felé fordul, és várja az újabb kalandokat, hiszen távoli tengerek, ismeretlen partok mindig az új kalandok ígéretét hordozzák.

Nos, nemrég szó volt arról, hogy hogyan sikerült egy kellemes napot eltöltenem kedvenc közüzemi szolgáltatóimmal. A történetnek azonban persze ott és akkor nem lett vége.

Előzmények: ITT.
Nos, kedden reggel hétkor a mérőhelyen vártam a kedves szerelőbarátainkat, ám  - minő meglepetés - természetesen nem érkeztek meg. Tizenegykor vidáman, ám kissé megtört hangon felhívtam az ügyfélszolgálatot, és megkérdeztem, hogy miért nem sikerült időben megjelenniük, újra. A válasza különösebben nem volt meglepő, ugyanis nem tudta megmondani. Erre kissé (?) dühös lettem, és újabb időpontot kértem, ezúttal szerda reggelre, persze beígértem, hogy azért észrevételt szeretnék tenni, méghozzá ügyfélszolgálatuk e-mailcímén. Íme, a levél (természetesen személyes adatok nélkül):

Tisztelt Démász Rt.!

Bejelentéssel szeretnék fordulni Önökhöz. 2009. augusztus 5-i keltezéssel kaptam Önöktől egy levelet, "Tájékoztatás helyszíni felkeresés időpontjáról" címmel, amelyben 2009. szeptember 11. 7 és 10 óra közötti időpontot adtak meg. (A levelet N. N. ügyfélkapcsolati operátor és A. B. ügyfélszolgálati vezető szignálták).
A jelzett időpontban a fogyasztási helyen vártam, ám 11 óráig ott kollégájuk nem jelent meg. Még azon a napon, 12 óra 10 perckor személyesen megjelentem kecskeméti ügyfélszolgálati irodájukban, és kollégájuk tájékoztatása  szerint a szerelő a munkát még aznap, azaz 11-én 13:15-re átütemezte, erről azonban engem nem értesített, bár rendszerükben telefonszámom szerepel; és az adott időpont számomra nem volt megfelelő. Úgy gondolom, hogy talán tőlem, mint ügyféltől nem elvárható, hogy egy teljes munkanapot várakozással töltsek. Munkatársukkal a mai, 2009. szeptember 15-i, szintén 7-10-ig terjedő intervallumban állapodtunk meg.
Kollégájuk azonban ma sem érkezett oda fél 11-ig, ezt a D-vonalon bejelentettem, és munkatársukkal a holnapi, szeptember 16-i felkeresésben egyeztünk meg.

A nyár folyamán, 2009. július 16-án kollégájuk, K. K. ellenőrizte az órát, a jegyzőkönyv szerint mindent rendben talált, pusztán egy kismegszakító cserét jegyzett fel. Gondolom, hogy ezügyben kell a fogyasztási helyen megjelennem, bár ez - fent említett - levelükből nem derül ki.

A két nap (péntek, illetve ma) során majdnem 7 órát várakoztam feleslegesen, úgy gondolom, hogy ez az Önök által megcélzott ügyfélkozpontú szolgáltatástól kissé messze áll, és azt sem értem, hogy munkatársuk a megadott mobiltelefon miért nem jelezte számomra azt, hogy az adott időpontban mégsem tud megjelenni. Elfogadom, hogy kollégáik bizonyára igen elfoglaltak, ám ezt nem tartom elegendő indoknak arra, hogy miért nem sikerült értesíteniük. A következő idézetet a honlapjukon, a szabályzatok között találtam (https://www.demasz.hu/pages/aloldal.jsp?id=753):

"Garantált Szolgáltatások
A DÉMÁSZ Társaságcsoport elkötelezett arra, hogy felhasználói részére a szolgáltatásokat a
szerződésben és jogszabályban elvárt színvonalon nyújtsa. (https://www.demasz.hu/servlet/download?type=file&id=1173)
V. Az egyeztetett időpontok megtartása
A felhasználó kérésére egyeztetett időtartamon belül és helyen, a DÉMÁSZ Hálózati Kft.
képviselője megjelenik. Az egyeztetett időtartam 4 óránál nem lehet hosszabb. Amennyiben
szükséges, a felhasználó és a DÉMÁSZ Hálózati Kft. képviselői a felhasználó kérésének
megfelelő formában előzetesen rögzítik az egyeztetett időtartamot és a felek elérhetőségeit. "

Remélem, hogy a holnapi napon sikerül munkatársuknak a helyszínen megjelennie, és ezt a kérdést megoldanunk, ellenkező esetben sajnos kénytelen leszek a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság Dél-Alföldi Regionális Felügyelőségéhez, illetve a 2001. évi CX. törvény 11.§ értelmében a Magyar Energia Hivatalhoz, mint felügyeleti szervükhöz fordulni.

Adataim:
Fogyasztási hely cím: XXXXXXX
Fogyasztási hely szám: XXXXXXXX

Együttműködésüket köszönve,

Tisztelettel:

XY.

Ezek után sikerrel jártam, szerdán délelőtt megjelent a szerelő, és elvégezte a kismegszakító cseréjét. Mértem az időt: 8 perc alatt végzett, illetve újabb 2 perc alatt sikeresen ki is töltötte a nagyjából három rubrikából álló munkalapot. Erre az aktusra összesen 9 és fél órát vártam, majd távozáskor közölte, hogy: "Azé legközelebb ne tessen má levelet írni!" Bocsánat, sajnos úgy látszik, hogy reklamálás, asztalcsapkodás nélkül nem megy. 

Magyarország, 2009.

Megjártam a poklok poklát. Ügyintéztem két közüzemi szolgáltatónál is, illetve pontosabban mai napom java része gyakorlatilag ezek jegyében telt.

Történt egyszer, hogy egy vidám mérőóra-átírás (ügyfélváltozás) után jött egy szerelmeslevél a területileg illetékes áramszolgáltatótól, hogy szeretnének rácsodálkozni a mérőórára. Rendben, ilyenkor ez szokás, nosza, essünk túl rajta. Időpont-egyeztetés céljából javasoltak egy telefonszámot, ahol az e célra rendelt munkatársukkal tudok kapcsolatba kerülni. Négy (4), egymást követő munkanapon is hívtam az illetőt, ám nem sikerült elérnem. Ezek után megpróbálkoztam a központi kék számmal, ahol segíteni ugyan nem tudtak, tekintve, hogy az illető a "hálózatosok" diszpécsere, hívjam hát őt továbbra is szorgalmasan. Egy pár sikertelen hívás, és a régióközpontba küldött "észrevétel" tárgyú e-mail után sikerült beszélnem az Orákulummal. Megállapodtunk, és másnap jött a Mester. Megnézte, jegyzőkönyv, minden rendben, boldogság. Ez volt július 16-án.

Nemrég újra jelentkeztek, ugyanilyen tárgyban. Most megadtak időpontot a levelükben, amely megfelelt, tehát nem telefonálgattam feleslegesen. Ma a helyszínen ültem, és vártam. Nem is túl sokat, reggel héttől majdnem fél tizenegyig. Persze, emberünk nem jött, így már nem is próbálkoztam a kék számmal, egyből bevonultam személyesen az ügyfélszolgálatra, ahol civilizáltan, higgadtan, kulturáltan előadtam a problémámat. Rövid kattintgatást követően kiderült, hogy a Mester átütemezte (önállóan) 13:15-re, ám erről persze értesítést nem sikerül küldeniük, noha a telefonszámom (mobilt is, ráadásul kettőt, vezetékest is) még a nyáron körülbelül 6 különböző űrlapon direkt erre a célra elkértek. Az új időpont: kedd, reggel 7 óra.

Sebaj, felkerekedtem, és átvonultam a gázszolgáltatóhoz, némi túlszámlázást ügyintézni. Másfél órán keresztül ültem sorban. Komolyan mondom, hogy egy ilyen délelőtt kész szociológiai tanulmány, az ügyintézésre vágyók java része egyszerűen hihetetlen mértékben "mentálisan retardált". A sorszám alapján történő ügyintézés számukra megegyezik a legbonyulultabb fejtörőkkel, illetve olyan gyöngyszemekkel gazdagodtam, mint: "Számlaegyeztetésre jöttem, de nincs nálam számla, személyi, és nem tudom az óraállást"; illetve: "Az nem lehet, hogy május óta nem fizettem, kérem, én egy precíz ember vagyok, harminc évig voltam katona". És nem, nem röhöghetsz föl. Nem irígylem az ügyfélszolgálatosokat, erre megint rájöttem. Maga az érdemi ügyintézés nagyjából öt percet vett igénybe, a dolgozó amúgy egészen emberi volt, bár kissé értetlenül nézett a "bejelentettem az óraállást az önök honlapján" mondatra, de végül sikeresen megoldottuk.

A nap mérlege: fejből tudom az ügyfélazonosítóimat és a fogyasztási hely azonosítószámát egyaránt. De ne örüljek korán, ugyanis szeptember 14. és 18. között az áramszolgáltatóm új számlázószoftverekre áll át. Örüljek?

Freistaat Bayern. Valamilyen megfejtethetetlen oknál fogva imádok odamenni, bármikor szívesebben nézem a reggeli párát a hegyoldalon, mint tangapapucsba bújtatott honfitársainkat az Adrián.

1995-ben jártam arrafelé először, zsenge gyermekként (lehettem 10 éves), mégpedig családommal. Akkoriban élte fénykorát a magyar településeken a testvérváros mozgalom, általában egy jobb sorsa érdemes délnémet/osztrák kisváros idősödő polgárai unatkoztak szigorúan nyáron, 35 fokban a pusztán, és érdeklődve, némi csendes lenézéssel szemlélték az Aratóversenyt, meg a Virágkiállítást. Megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag mégis szerettek itt, és rendszeresen vendégül is látták a magyar csapatot. Egy ilyen kapcsolatból kinövő ismeretség alapján indultunk el mi anno.

Hihetetlenül édesek ezek a települések. A már közhelyszámba menő sirámok, mint tisztaság, rendezettség, közbiztonság mellett valami utolérhetetlen báj is jellemzi őket. Számomra páratlan élmény péksüteményt venni abban a pékségben, ami már jó 200 éve pékségként üzemel, és ugyanaz a család működteti, vagy éppen kedélyes kiskocsmákban üldögélni, ahol helyben főzik a barnasört, szintén nem tegnap óta. Tudom, nálunk ez az eltérő történelmi fejlődésünk okán lehetetlen, de van, amit könnyen meg tudnánk honosítani, például a vásárlóhoz való hozzáállást. A kisvárosi boltok zömében meglepő módon idősebbek dolgoznak eladóként, valószínűleg látják is kedvenc bloggereteken (vagy legalábbis hallják a kiejtésén), hogy külföldi, aki valószínűleg nem fog többszáz eurós "Trachtenanzug"-ot venni, mégis segítőkészek, és általában többre telik tőlük, mint egy unott, kedvetlen böffentés, amit itthon tanácsos köszönésként felfogni.

 A természet gyönyörű, az épített környezet még szebb, és csodálatosan karbantartott. Nem lehet látni elszomorító állapotban lévő műemlékeket, amelyeket az emberi nemtörődömség, pénzhiány, illetve a legendás magyar lustaság mementóiként láthatunk itthon. A múzeumi teremőr nénik pedig kedélyesen elbeszélgetnek az érdeklődő turistákkal, és nem figyelik árgus szemekkel, barátságtalanul véletlenül betérőt.

Szerencsére a turistaipar csak annyira épült ki, hogy minden lényeges szolgáltatást nyújt, de nem zavaró a turisták jelenléte, nem ütközünk lépten-nyomon csoportokba, és nem próbál mindenki azonnal lehúzni, amint meglát.

Egyénileg utazni ideális, szállást szerezni egyszerű, és nem is sokkal drágább, mint itthon. Igaz, tengerpartfüggőknek, strandolni vágyóknak nem javasolt, hiszen az nincs, illetve a kisvárosok éjszakai élete sem túl lehengerlő, de nyugalmas sétálásokhoz, leengedéshez ideális. Bulizni meg lehet Münchenben is, közel is van.

Hamarosan kaptok egy kis ízelítőt kedvenc bloggeretek nyári élményeiből, illetve közkívánatra folytatódnak kedvenc hősünk, Brúnó kalandjai is.

Brúnó ugyanis nem vonult vissza kedvenc hobbijától, a gyönyörű légvárak építésétől, és tőle igencsak megszokott módon újra sikeresen távoli, ködös partok felé indult rozoga lélekvesztőjén. Odüsszeiája azonban még nem ért véget.

(Szolgálati közlemény: a mellékelt kép Deggendorfban (D) készült, a Duna mellett, a part egy kevésbé frekventált helyén. Életem egyik legjobban sikerült fotója, amúgy bénán fényképezem.)

Vége a nyárnak, legalábbis most még ez nagyon így néz ki, és bár a hivatalos szervek sem megerősíteni, sem megcáfolni sem kívánták; de úgy tűnik, hogy idén is ősz fog következni. Ennek a megrögzött kánikulaellenesek és a pulóverárusok kifejezetten örülni fognak ugyan, de mi, csendes többség nem így vagyunk ezzel.

Igazából a szeptember a május mellett az egyik kedvenc hónapom (legalábbis azóta, mióta nem koptatom a közoktatás padjait, az egyetemi szorgalmi időszak kezdete azért annyira nem fájdalmas), ennek ellenére azért sajnálom a nyáron kihagyott lehetőségeket, mint például:
- idén sajnos nem fürödtem a Balatonban, tavasszal sürgősen pótolni kell;
- nem néztem úgy igazán napfelkeltét, ahogyan az nálam szokásban volt eddig, ezzel nem lehet megvárni a tavaszt, mert a további késlekedés komoly lelki károsodást okozhat számomra.

A szeptember hónap azonban arról is híres, hogy megint megjelennek az iskolások a tömegközlekedési járműveken. Élményeim okán kénytelen vagyok javasolni, hogy újítsuk fel a "Repülő Zenefon" mozgalmat. Téged is idegesítenek a fülhallgató nélkül zenét hallgató utastársak? Zavar a telefon recsegő hangszóróiból áradó igénytelen, gagyi zaj? Meglepetésszerűen rohand le az önjelölt dj-t, és a jármű ablakán hajítsd ki a telefonját, vagy egy - erre a célra létrehozott - kormányzati alapból vegyünk nekik fülhallgatót. Utóbbi értelemszerűen túl drága, most, a recesszió idején a Magyar Köztársaság nem bírna el, ezért maradjunk az első opciónál.

Kedves zenekedvelő barátom! Vegyél egy fülest, hidd el, kellemesebb háttérzaj nélkül élvezni kedvenc számaid.

Kedvenc vendéglátóhely-tesztelő csapatunk ezekben napokban otthon, azaz Kecskeméten vizsgálódik, nemrég eljutottunk a Sasfészek Étterembe.

Őszintén szólva néhány ézzel ezelőtt már két alkalommal is bizalmat szavaztunk e kellemes kis helynek, legutoljára 2004-ben. Nos, az az alkalom egyértelműen hiba volt. Azóta öt év telt el, ami egyértelműen jót tett a vendéglőnek, bár ebben a tulajdonosváltásnak és újjáépítésnek is nagy szerepe lehet.

Most egy békés hétköznap este, asztalfoglalás és minden egyéb előkészület nélkül próbálkoztunk; szerencsére példás kiszolgálással találkoztunk, így a némiképp késői időpont sem okozott gondot, pedig már megszoktam, hogy Kecskeméten és környékén este tíz körül kelletlen arccal néznek a vacsorázóra.

Szerencsére az étlapon normális, az évszaknak megfelelő ételek is szerepelnek, így legalább az illúziója megvan annak, hogy nem pusztán a mélyhűtő-mikró duónak köszönhetjük a szives vendéglátást, és a konyhafőnöki cím nem pusztán üres eposzi jelző. Nagy szívfájdalmam amúgy is, hogy a divatos pulykaételek, illetve a brokkoli, az ananász és a hasonló konzervvackok megjelentek minden étlapon, kiszorítva ezzel a klasszikus "kockásabroszos" ételeket, pedig azok minőségi elkészítése legalább olyan szakácsbravúr, mint a konzervekből összekutyult barackos csirkemell.

Itt szerencsére ez a veszély nem fenyegetett, van az étlapon borjúbécsi és brassói is, illetve örök szerelmem, a sült kacsa. Utóbbit választottam, krokettel és áfonyalekvárral, mit mondjak, mennyei volt. Annyi kötözködnivalóm van, hogy jobban szeretem, ha kicsit lassabban sül meg, mert úgy jóval szaftosabb marad, de nem értük el azt a szintet, ahol jelentősen kötözködnöm lehetne. A társaság többi tagja is elégedettnek tűnt a választásával, bár a cigánypecsenye esetében a mustáros flekken és a sült kakastaréj hangyányit túlzásna tűnt, mint hozzáadott extra. Igaz, senki sem ígérte, hogy fogyókúrás menüt kapunk.

Ügyes, meg vagyok elégedve, bár összességében még nem éri el a jelenlegi Librerté szintjét, a konyha már alakul - az adagok lehetnének lehelletnyivel kisebbek, és  talán lecsökkenteném az étlap tételeinek számát valamennyivel. Több kérésem nincs, ezek sem túl fontosak. A környéken járva javasolt felkeresni. (honlap ITT.)

Kedveseim,

örömmel értesítelek benneteket, hogy a Goldenblog 2009 "Komplex" kategóriájában kedvenc blogotok, a Kicsi.Sáti.Közlöny bejutott az első tízbe. Köszönöm nektek, nélkületek nem ment volna!

A nyertes az egyik kedvenc blogom írója, Zoli.
Gratulálok!