Fűszeres apróhús, aminek tulajdonképpen semmi köze Brassóhoz, és a magyar konyha egyik alapétele.

Egyik kedvenc magyaros ételem, gyakorlatilag bárhol, bármikor hajlandó vagyok megenni. Nincs kalandos története, ezerféle módon készüll. Sajnos vendéglőben egyszerűen tilos kérni, ugyanis biztosan van benne némi maradék, elég könnyen alakítható, a fűszerezés sok mindent el tud fedni.

Volt brassói aprópecsenye-ügyben egy remek poszt a Malackarajon, ám bevallom, hogy az ott leírt módon még sosem ettem. Nekem jó így, hasábburgonyával, és nem belesütött krumplival, de érlelődik, hogy ki kellene próbálni úgy is.

A brassóit egyébként Papp Endre mesterszakács találta ki, egy ételújítási versenyre készült 1950-ben, méghozzá eredetileg malacfarokból, a receptbe azonban már szűzérme került alapanyagként. Ma már készül másból is, de egyértelműen sertésből kell, hogy legyen, pulykamellből egyrészt nem brassói, másrészt nem olyan finom - mondom mindezt úgy, hogy elvakult szárnyashúspárti vagyok, de ehhez egyszerűen nem való a pipihús.

Nem egy problémás étel, viszont kizárólag frissen jó, nem nagyon szereti a melegítgetést, a krumplit ugyebár nem is lehet melegíteni, ez a köret pedig kizárólag frissen és melegen jó. A világból ki lehetne kergetni az összeszottyadt hasábbal, ami ameddig áll, addig a saját gőzével gyakorlatilag meg is párolja magát - ezzel pedig maradék élvezeti értékét is elveszíti.

Majorannával nem annyira szeretem, maradok az egyszerűbb verziónál, nekem a brassói fokhagymásan az igazi. Borsót mi nem teszünk bele, az eredetiben ugyan van, de nekem nem hiányzik. Hozzá pedig természetesen uborkát kell enni.

Hogyan készül? Így: a csíkokra vágott (vagy kockára) füstölt szalonnát félig kiolvasztjuk, kevés zsírt adunk hozzá és a megmosott, vékony csíkokra vágott húst a forró zsiradékban
erős tűzön lepirítjuk. Sózzuk, őrölt borssal meghintjük, végül hozzáadjuk a kés lapjával összezúzott fokhagymát. Öntsünk bele 1,5 dl fehérbort is.

Szeretitek?

Visszatért „Amerika kedvenc sorozatgyilkosa”, ahogyan a készítő Showtime promózza a nagy vízen túl a sorozatot. Aki nem ismerné: adva van egy rendőrségi vérnyomelemző, Dexter Morgan (Michael C. Hall), aki egy gyermekkori trauma hatására szabadidejében embereket öl. Kizárólag gyilkosokat, akiket a hivatalos szervek futni hagytak valami miatt.

A mostani, azaz a negyedik évad kicsit más lett, mint a többi. Dexter apa lett – tehát kellemesen szociopata életét kicsit át kell, hogy alakítsa. Az írók dolga nehéz: a magányos Dextert be kell vonni egy családba, ez pedig bonyolult dolog, reméljük, hogy nem fog szétesni kedvenc karakterünk jellemábrázolása. Szerencsére több szerepet kap Dexter mostohaapja, mint az előző évadban, és jobb a főhős narrálása is, mint eddig.

Vezetni tanulni - örök élmény mindenkinek.

2002 forró nyara volt, amikor végre-valahára eljött a nagy nap: beiratkoztam az "I. számú Gépjárművezetőképző Munkaközösség" tanfolyamára. Első látásra olyan volt, mintha 1982 júliusát, és nem 2002-t írtuk volna, a tanterem erőteljesen hasonlított egy falusi nyárikonyha nagyszobájára, padjaink pedig gimnáziumom alagsori földrajzterméből lehettek kölcsönkérve. Az oktatással kapcsolatban azonban egy szavam sem lehet: a KRESZ tanfolyamon minden lényeges dologról szó esett.

A sikeres elmélet után következett a gyakorlat: a lakcímkártyámon szereplő megyei jogú városban ekkor még megvolt a régi rutinpálya, egy nagyobb telek a külvárosban, ahol egész esetlegesen emelkedtek ki bólyák a murva alól, és ott nyúzhattam kedvemre az igazi Millenium Falcont, a tanulóautók csúcsát: egy 1985-ös évjáratú, tehát velem egykorú Volkswagen Golfot. Az öreg, elaggott szívódízel - csekély 486000 km-es futásteljesítményével - már akkor is leginkább egy békebeli traktorhoz hasonlított: olyan magas volt az alapjárata, hogy gyakorlatilag egyesben felesleges volt a "csúsztatott kuplung" című mutatványt gyakorolni, ugyanis a jármű pedálok érintése nélkül is bátran mozgott. Mit mozgott, egyenletes "krrkrrkrrkrr" hangot hallatva görbítette a teret maga előtt. A járműkezelésnél elhűlve vettem észre a jármű egyik olyan tartozékát, amelyet Wolfsburgban vélhetően nem terveztek be: a megfáradt gázteleszkópok helyett egy precízen méretre vágott seprűnyél gondokoskodott arról, hogy a csomagtartóban matató pilótajelölt tarkójára ne zuhanjon az ötödik ajtó, ezáltal elkerülhessük a tagadhatatlanul látványos guillotine-bemutatót.

Másokkal ellentétben nem tudok az oktatómmal kapcsolatos horrortörténetekről beszámolni; bizonyára szerencsém volt. 

Ellenben a vizsgabiztosok! Úgy látszik, hogy ezek az arcok valahol különleges felkészítésben részesülnek; bizonyára van egy vizsgabiztos-kiképzőtábor az afgán hegyek között, ahol öngyilkos merénylők képzése mellett - mintegy gebinben - vállalták az ő betanításukat is. A kedvenc felügyelőbácsim az írásbeli vizsgán volt, egyszerűen nem hitte el, hogy végztem, és büntetésből még fél órán keresztül nem engedett ki a teremből, majd átkutatott, hogy hol a puska. Nem volt.

Lassan rádöbbentem, hogy a tanulókocsin a "T" betű pusztán azt jelenti, hogy a többi autóstárs nyugodtan tesztelheti a mazsola stressztűrőképességét. Afféle jel, hogy itt a vadászszezon.

Folytatása következik.

Tricollis. A pannonhalmi hármas hegyvonulatot a jelenti, egyiken a monostor, másodikon a Milleniumi Emlékmű, a harmadikon pedig a Kápolna áll.

Mit mondjak, tökéletes név egy bornak, főleg, hogy három szőlőfajta házasításából származik: olaszrizling, rajnai rizling és tramini - ebben az évben a tavaszi jégkárok miatt e helyett sauvignon blanc. Gondom a név másik felével van: a cuvée eredetileg a pezsgőkészítéskor felhasznált házasított alapbort jelenti, csak az utóbbi években terjedt el a többféle szőlő felhasználásával készített borokra (Lásd még: 1997. évi CXXI. tv. 19.§). Kultúrnépeknél a házasítás neve: blend.

Nekem ez a klasszikus beszélgetős bor, enyhén citrusos, és elég száraz ahhoz, hogy nagyon belebolunduljak. Pár éves szerelem nálam a Tricollis borcsalád, még évekkel ezelőtt kóstoltam meg, és azóta is stabilan kedvenc maradt.

A Művelt Alkoholistának ugyan annak idején, amikor kóstolta annyira nem ízlett, no de a kissé más viszonyítási alapja is van a menő szakembernek, mint nekem, a botcsinálta szőlőjárónak.

 A kedvenc édességem. Gyakorlatilag az első dolog, ami eszembe jut, ha megkérdezik, hogy mi a kedvenc édességem.

Van egy kedves családtagom, Dörmi. Nem, nem egy plüssmaciról beszélünk, hanem egy autóról, ami egy 1989-es évjáratú Toyota Corolla. Hogy miért Dörmi? Egyszerű, dízel. 

Dörmi 1993 óta él velünk (akkor vette nagyapám), ez pedig - akárhogy is számolom - 16 év. Ennyi idő egy autó életében nyomot hagy, főleg, hogy már túl van a 240.000. kilométerén. Papi halála után a családban senki sem akarta eladni, úgy gondoltuk, hogy a használati értéke - a család második, egy időben harmadik autójaként - jóval nagyobb, mint az a pénz, amennyit jelenleg az autópiacon ér. Össze is ült a kupaktanács: tartsuk meg!

Az ember azonban törődik a családtagjaival, igyekszik gondoskodni róluk; ha beteg, orvoshoz viszi őket, így 20 év és 244000 km után Dörminek is kórházba kellett vonulnia, hogy meggyógyítsák. Örömmel jelenthetem, hogy a műtét sikeres volt, a beavatkozás után az autó jobb, mint újkorában lehetett, teljesen visszakapta eredeti csillogását. A felújítás a karosszérián kívül a teljes belső teret is érintette: minden kárpitdarab, apró műanyagpatent le lett bontva és egyenként megtisztítva, ezután került vissza az autóba. Természetesen egy húsz éves középkategóriás szívódízel nem elsősorban a vezetési élményről szól, ez nem egy sportautó - annak idején Japánban a mérnökök egy gazdaságos kompaktot terveztek, nem pedig rallyautót.  Itt inkább a nosztalgiáról, az emlékekről van szó, az öreg technika tökéletes működéséről, semmint a "kanyarvadászatról". Életemben először ezt az autót vezettem, Papi tanítgatott, jóval a hivatalos tanfolyam előtt egy nyáron, és sosem fogom elfelejteni közös németországi kalandjainkat, azt, amikor Dörmikével hasítottunk a Frankfurt környéki négysávoson, körülvéve az ezüstszínű csúcsdízelektől, amik évtizedek óta az Autobahn urai.

(a felújítás képei: katt a galériára!)

Közlekedni kifejezetten kellemes a kisöreggel. Számomra - talán azért, mert öreg dízel Golfon tanultam vezetni - a klasszikus kerregés kifejezetten megnyugtató, a teljesítménye, bár nem egetrengető, de ma is elegendő, váltója pedig üdítően pontos, legalábbis a számomra negatív rekord Peugeot Boxeréhez képest ég és föld.

A belső: nos, az olyan öregautós. No nem ősautós: megszokott egyenjapán-belseje van: a nyolcvanas évek európai kategóriatársaitól eltérő módon gömbölyű formákkal operáló műszerfallal, amin látszik minden, aminek látszania kell (mondjuk fordulatszámmérő nincs), az extrák száma pedig véges: rádió, napfénytető. Egyébként ez utóbbi a kedvenc plusszfelszereltségem, kár, hogy az utóbbi években eltűnt - sokkal világosabb az utastér, és nyitott állapotban kellemes alatta üldögélni. Az ülései kényelmesek, hosszabb távon sem fárasztóak - és akkor nem a mindent megszépítő nosztalgia beszél belőlem.

Két hete volt a Belsőségen egy remek post a használtautókról, nos, bizonyára Dörmike esetében bizonyára én sem vagyok elfogulatlan, de sebaj, vállalom. Ebben az autóban nőttem fel, és 2002 óta rengeteget autózunk együtt, szerintem már fejből ismeri az 54-es út Kecskemét-Kecel közötti szakaszának minden méterét, de járt Hollandiától Budapestig mindenütt - érdekes módon a Tiszától keletebbre még sohasem. Mindenhol jó volt vele. Szeretem. 

A Kicsi.Sáti.Közlöny második születésnapja alkalmából szeretettel köszöntünk minden látogatót! Bizony, ezt is megértük.

2007 októberében, egy esős vasárnap délutánon nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig (remélni persze reméltem), akkor éppen a köldöknézős-önsajnálós "egoblog" jelleg dominált, ha emlékeztek. Visszaolvasva az első bejegyzéseket találhatunk érdekes dolgokat. Volt akkoriban szó mindenről, igazi tenyérbemászóan nagyképű stílusban - majd lassan változott a téma és a hangnem, és ezzel párhuzamosan - remélhetőleg - jobb, olvashatóbb és érdekesebb is lett a blog. Írtam ekkor megdöbbentően vackokat és  vállalhatóakat is, ronda sablonon, képek és videók nélkül - kezdő bloggerként inkább csak magamnak.

A két év alatt 162 bejegyzés született, és összesen 33630-an voltak kíváncsiak arra, hogy mi is zajlik itt. A legakítvabb kommentelő eddig martong volt. A kedvenc postjaitok a Hungária Fürdőről szóló (Budapest Jelképe), a Nesze neked, országimázs! és a Szüntessük meg az OFFI-t! voltak. Bevallom, szívemhez ezek közül az első és az utolsó áll közel, de mindenkinek javaslom a méltatlanul elfeledett postokat is, azok között is van sok érdekes (persze vannak méltán elfeledettek is), ajánlom például személyes kedvenceim, a Brúnó-történeteket. A mellékelt fotón látható alkoholfok-mérő pedig a blog egyik nemhivatalos logója is lett.

Azóta sok minden történt a blog életében: idén nyáron helyezett lett a Goldenblog Komplex kategóriájában, és megjelent a Közlöny a Facebookon is (egyelőre viszonylag kis csoportot alkottok, de bízzunk benne, hogy ez lassan változik), illetve a Telehas címkéjű írásokat a gasztro.blog.hu című gyűjtőblogon is olvashatjátok.

Köszönöm az eddigi érdeklődéseteket, azt, hogy rendszeresen visszajöttök, és természetesen azt, hogy néha-néha hozzászóltok!

Ez pedig az utóbbi idők legjobb Budapestről szóló reklámfilmje:

Végre-valahára új külsőt kapott közös kedvencünk, ez pedig bizonyos változásokkal jár együtt. A blog régi ruhájából sok minden megmaradt (főképp a színvilág), mert úgy gondolom, hogy ami jó, azon csak apró lépésekkel szabad változtatni (ha egyáltalán).

Ami új lett:

• Minden bejegyzés címe alatt megjelent AddThis "share" gomb. Ez arra szolgál, hogy ha valami megtetszett, akkor egyből mutogathasd facebookon, elküldheted e-mailben, vagy ki is nyomtathatod. Akad itt "megosztom az iwiwen" lehetőség is. Sajnos nem lehet befűzni az iwiwet az AddThis rendszerébe, ezért kell két gomb, de talán együtt tudunk élni ezzel.
• Fent, a kép felett megjelent egy "Főoldal" és egy "Szerző" gomb. Bizony, itt bemutatkozik kedvenc bloggered.
• Itt jobbra láthatod a kapcsolat rovatot: az oroszlán elhozza a leveled, ha képére kattintasz, akkor egy közvetlen levélűrlapot találsz (indapass-regisztráció szükséges), ezzel tudsz e-mailt küldeni nekem.
• Továbbra is él és virágzik a blog Facebook-oldala, mint ahogyan ezt már február óta megszoktátok. Ezt a "Facebook" logóra kattintva tudod elérni.
• Végre egyedi a fejléc, nem a szokásos előre gyártott vacak. A kép Deggendorfban készült a Duna partján, egy szép nyári napon, életem kevés értékelhető képe közül egy.
• Hirdetések: a blog a Bloggerunió tagja, így a megjelenő reklámok fele valamilyen civil szervezeté, ingyen. Az Index hirdetési szisztémája szerint a megjelenő hirdetések másik fele a blog.hu-é. Saját reklám még nincs, de lehetséges, hogy lesz. Ha hirdetni akarsz, szólj, megállapodunk.

Gyertek továbbra is minél gyakrabban, a holnap két éves Kicsi.Sáti.Közlöny egyszemélyes szerkesztősége továbbra is nagy szeretettel vár benneteket! A születésnapon speciális ünnepi poszt lesz az elmúlt két évről, kiderül, hogy ki a legaktívabb kommentelőnk és mi volt a kedvenc posztotok. 

Legfrissebb híreink szerint idén sem marad el a tél, az ősz azonban – jelen állapot szerint minden bizonnyal igen. Múlt héten még 28 fok volt, ma pedig reggel mindössze 4. Kár, mert imádom (mostanában inkább csak imádnám) ezt az évszakot, de kinek van kedve színes levelű fék között szibériai hidegben sétálgatni? Pedig a szeptember-október dobogós a „kedvenc évszakok” listámon, rögtön a tavasz után következik.

Ezen kívül „social event” felkiáltással lehet nagyszabású vendégeskedéseket is csapni, lassan úgyis kezdődik a forralt bor szezonja, bár ahhoz még kissé korán van, de a bolond időjárás felülírja az ilyen szabályokat.

A forralt bort én így készítem:

Hozzávalók: 1 l vörös vagy fehérbor, 8 dkg cukor, 1 rúd fahéj, 5 szegfűszeg, két szegfűbors, fél citrom

Elkészítés: A bort és a többi hozzávalót üvegedénybe öntjük, majd forráspontig hevítjük (ne forraljuk, mert az árt a bor aromájának), majd belekarikázzuk a citromot és csészékbe öntve forrón tálaljuk.

Számomra a forralt bor igazi szezonja december, bármilyen közhelyes és elcsépelt is, de a téli hangulathoz hozzátartozik a korán sötétségbe borult város adventi vásáraiban a meleg cserépbögre szorongatása, és gyermeki rácsodálkozás a gyönyörűen zúzmarás fákra, a díszkivilágításra.

Városi lény vagyok, nekem késő ősztől kezdve a tél a gyűlölt ködös reggeleket jelenti, a buszok kereke alól fröcskölő latyakot, az ázott hajléktalanszagot a buszon, az utcákon megülő gusztustalan szmogot és a menetrendszerinti vasutassztrájkot. Mit szeressek rajta? Nagyjából a decembert kedvelem egyedül a télből, azon kívül szívem szerint mormota üzemmódban léteznék ilyenkor, vagy netán az Alpok valamelyik síparadicsomában vészelném át a január-februárt, hiszen a hegyekben még a hónak is más színe van.

A magyar siketolimpikonok jelentős sikereket értek el a Tajvanon megrendezett siketolimpián. Eddig a hír, amelyre még büszkék is lehetünk – arra azonban nem, ami ezután történt. Régi hagyomány, hogy Magyarország kitünteti nemzetközileg is sikeres sportolóit, ha máshogyan nem is, legalább némi készpénzzel vagy ajándékkal. Nos, a siketolimpikonok kaptak ajándékot, méghozzá nem is akármilyet. Sapkát, kártyatartót, illetve reklámtollat.

Miközben ezerrel dübörögnek az esélyegyenlőségi programok, a sérültek elhelyezkedését éppen most akarja segíteni kormányunk úgy, hogy a 20 főnél nagyobb létszámmal működő vállalkozások vagy felvesznek fogyatékkal élő munkaerőt, vagy pedig magasabb hozzájárulással tisztelik meg az államkasszát (hogy mondjuk, egy építőipari kivitelezéssel foglalkozó vállalkozás hogyan tud szervezetrendszerébe illeszteni egy mozgássérültet, illetve milyen munkát tud számára adni, erről bölcsen hallgat a tisztelt hivatal); bizony különösen arcpirító ajándék.