Most nekem jó, drága pici olvasóim.

Remélem, nektek is.

Egyetlen és megismételhetetlen KicsiSátitok tegnap egy új, kifejezetten szokatlan élménnyel gazdagodott. Azzal, hogy vizsgázni jó. Élveztem, jó volt ott ülni a Mesterrel szemben, és kellemes, kötetlen beszélgetésnek álcázva beszámolni a tudásomról. Bevallom, előtte nagyon féltem, de amint beléptem a szobába, és leültem, egyből megszűnt a para. Valami megváltozott, úgy érzem, megtaláltam a csapásirányt...

Ez az élmény annyira felvillanyozott, olyan tökéletessé tette a tegnapi napot, hogy a jókedv még mára és holnapra is bőven kitart, amúgy meg mindjárt karácsony; aztán pedig új év, új élet.

Kedves Feleim!

Tudom, sokáig kellett nélkülöznötök kedvenc szerzőtöket, de sajnos egyéb teendőim miatt kicsit ellustultam, azonkívül a sok egyéb tárgyú gépeléstől már kezdődő ínhüvelygyulladás fenyegeti az ujjaim épségét, tehát igazoltnak tekinthető e súlyos mulasztásom.

Bizonyára nagyon hiányoltátok már lapos és unalmas olvasnivalóimat, itt a mai adag, ígérem, a következő megszólalásomig nem kell ennyit várnotok.

Néhány kérdés merült fel bennem az általános vasutas- (és egyéb) sztrájkkal kapcsolatban; mégpedig kedvenc bloggeretek ma reggel, borotválkozás közben szembesült azzal, hogy a MÁV-Start zRt. nem csak a késések pontos idejéről nem tud felvilágosítást adni, hanem azt sem tudják, hogy egy állomásról elindult vonat (nevezzük Napfény IC-nek) beérkezik-e a célállomásra, és ha igen, mikor. Ott vekeng a fővasutas a rádióban, hogy előfordulhat, hogy a vonat pontosan elindul (már itt hibás a logikai lánc), de egy állomásról már nem tud továbbhaladni, mert az ottani forgalmista sztrájkol, és nem állítja szabadra a jelzőt.

A kérdéseim.

• Miért nem tudott megállapodni a Máv a szakszervezetekkel az elvárható minimális szolgáltatásokról?

• Miért nem sikerül a MávDirektnek pontos felvilágosítást adni arról, hogy kb. meddig fagyasztják az utasokat a váróteremben?

Nem működött volna a dolog úgy, hogy amennyiben biztosan látjuk azt, hogy X számú vonat nem fog elindulni, akkor azt a MÁV honlapján és a telefonos ügyfélszolgálaton egyaránt jelezzük, azonkívül vasárnap ne adjunk el jegyet olyan vonatra, ami teljesen esélytelen?

Nem értem a szakszervezeteket sem. Még ha egyet is értek a céljaikkal, muszáj lerombolni a megmaradt szimpátiát, azzal, hogy mondjuk napi két vonatpárt sem közlekedtetünk egy adott országos fővonalon? Olyan egyszerű lett volna bejelenteni két nappal korábban, hogy Y és Z időpontban indítunk vonatot, egyébként nem? Gyanítom, hogy ha ez a határozatlan idejű sztrájk elég sokáig fog tartani, akkor aki átszokott buszra, továbbra is a buszozni fog, és nagy ívben hajítja ki MÁV Törzskártyáját az ablakon.

Sokan teszik fel a kérdést, volt-e értelme a hallgatók tüntetéseinek? Vannak-e eredményeink? Elmúlt, vége - ennyi?

Mielőtt válaszolok a fenti kérdesekre, le kell szögeznem, a HÖOK egyetlen eredményt tart, tarthat megnyugtatónak, azt, ha a tandíj intézményét a jogalkotó kiveszi a 2005. évi CXXXIX. törvényből.

A tandíj intézményét a felsőoktatásról szóló 2007. évi CXXXIX. törvény szabályozza az alábbiak szerint: Az államilag támogatott tanulmányokat folytató hallgató alapképzésben vagy egységes, osztatlan képzésben a harmadik félévtől kezdődően, mesterképzésben a teljes tanulmányi idő alatt képzési hozzájárulás fizetésére köteles. A hallgató által fizetendő képzési hozzájárulás irányadó éves összege alapképzésben a képzési normatíva éves összegének megállapításához rendelt szorzószámoknak - az alap- és mesterképzés valamennyi finanszírozási csoportja figyelembevételével együttesen számított - számtani átlaga és a költségvetési évet megelőző második évre számított, a KSH által közzétett nemzetgazdasági bruttó havi átlagkereset szorzata eredménye másfélszeresének 20%-a, mesterképzésben 30%-a.

Ez az összeg 2007-ben 105000.- Ft és 150000.- Ft volt. Azonban, amint az a fenti meghatározásból kiderül, változó, azaz növekvő összeg. A felsőoktatási intézmények nem adnak tanulmányi alapon mentességet, továbbá, egységes, osztatlan képzésben a felsőoktatási intézmények az első 6 félévben is 150000.- Ft-ot kívánnak szedni, annak ellenére, hogy a normatív finanszírozás az első 6 félévben a BA/BSc képzésen irányadó összegekhez igazodik.

Az Országgyűlés rövidesen módosítani fogja a 125/A §-t. A jogszabálymódosítás előírja a kötelező 15%-os tanulmányi alapú mentességet.

A 125/A § módosításához benyújtott - várhatóan sikeres - kormánypárti módosító javaslatok a Kormányzat HÖOK-kal való tárgyalási folyamatára hivatkozással befagyasztanák, továbbá, az egységes, osztatlan képzés első 6 félévében 105000.- Ft-ban állapítanák meg a tandíj összegét. Ennek érdekében a fenti bonyolult meghatározást a javaslatok kiemelik a törvényből, és rögzítik a tandíj összegét. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a tandíj összege, tekintettel a fenti meghatározásra, növekedne jövőre!

Tehát a válaszom: Igen, volt értelme a hallgatók tüntetéssorozatának, de az is igaz, hogy még nem ért véget tandíj-ügy. Tavasszal, remélem, köszönhetően a HÖOK-nak, a jogalkotó átfogó vizsgálat alá veszi a tandíj intézményét.

Napi rutinom már hetek óta hírolvasással indul, így már a felkelés utáni első perceket sikerül jól elrontani, amennyiben ott bazsalyog a szakszervezetis érdekképviselő, hogy igen, lehet, hogy KicsiSáti nem tud vonattal hazamenni karácsonyra, mer'hogy ők december 17-től határozatlan ideig munkabeszüntetnének. Ez az, máris támogatlak, csináld csak, ezzel meggyőzöl, szenteste a döglött Nyugati kellős közepén, a hómleszekkel, ez minden vágyam. Tényleg.

Értem én, a cél fontos, az érdekképviselet is; szükség van szakszervezetekre is, azonkívül már hiányzott az elmúlt pár évben a rendszeres decemberi vasutassztrájk, de ezt így inkább ne. Ezzel nem szerzünk szimpatizánsokat, vagy tévednék?

Nyájas olvasóim! Kedvenc KicsiSátitok úgy döntött, megjavul; mostantól a kötelességteljesítés ikonja lesz, világunk egy páratlan csodája. Így otthon ült, és a világ megjobbításán, a cserbenhagyásos közlekedési balesetek (e tárgyban írott dolgozatom már-már monográfiának ígérkezik, teljességel új alapokra fogom benne helyezni a közlekedési büntetőjogot...) mibenlétén gondolkodott, valamint egyéb, eddig elmaradt tennivalóival „molyolt”. Ma nem lesz lelkiélettel kapcsolatos vekengés, nem lesz világmegváltó ötletparádé sem, még a szokásos öntömjénezést is nélkülöznötök kell. Amiről be tudnék számolni, arról ti nem akartok tudni, hiszen kit érdekel egy unatkozó, és unalmas aprómunkát végző Sáti, amit ír, az úgyis unalmas.

Kedves gyerekek! Ma a társadalomról mesélek nektek. Életem egyik fő vállalása az értelemiségivé válás. Szeretnék olyan, megbecsült tagjává vállni közösségünknek, aki valamit tett is másokért. Úgy hiszem, az értelmiségi lét nem elsősorban egzisztenciális minőséget jelöl, hanem egyfajta világszemlélet és viselkedésnorma. Mégis, jó lenne definiálnunk, hogy mit jelent az értelmiségi? Mitől válik valaki értelmiségivé? Hitem szerint ehhez szükséges, de nem elégséges a diploma megléte, nem gondolom, hogy a klasszikus, 1945 előtti, főleg kisebb településeken jellemző értelmiségi szerepkör ( e szerint: értelmiségi=pap, orvos, tanító) napjainkban is tartható lenne, sőt, napjainkban ez már ártalmas. Ártalmas, mert az értelmiséginek kötelessége felelősséget vállalnia a többiekért, világunk javulásáért. Pont e szerepéből adódóan az értelmiségi helyben, saját körében véleményformáló is, mégpedig nem valamiféle „megmondóember”, hanem felelős szereplő, akire remélhetőleg felnéznek a többiek. Vajon tényleg felnéznek, tényleg elfogadják-e?

Gondolkodnunk kellene azon, hogy mi az oka a társadalom ilyen mérvű szétesésének, miért utáljuk egymást ennyire, és miért nem tudunk felülemelkedni a közösség egyes tagjait egymástól elválasztó árkokon? Tudom jól, jelen helyzetünkben hiba és álnaivitás lenne azt képzelni, hogy ezen gyorsan fogunk tudni változtatni; mégis, vegyük számba, hogy milyen megoldási lehetőségek vannak? Vannak-e lehetőségek egyáltalán, és nincsenek, mit tehetünk? Hiszen azért megoldást csak kellene, hogy találjunk, legalább a normális egymás mellett éléshez. Tudom, nagyon nehéz szeretni azt a hülyét a buszon, a büdös hajléktalant, esetleg azon kollégát, akiről tudom, hogy gyűlöl, és csak a civilizáció parancsának köszönhetem, hogy nem harapja át a torkom. Azt is tudom, hogy az egyes társadalmi csoportok vélt sérelmeiben több-kevesebb igazság van, és oka van ennek a széttöredezettségnek is, de miért nem találhatunk vissza ahhoz az állapothoz, ami a rendszerváltás idején még létezett; miért nem tudunk olyan közös kapcsolódási pontokat, amelyek értékrendtől, világszemlélettől legalább részben függetleníthetők, és alkalmasak lennének egy új társadalmi párbeszéd beindítására.

Kedves olvasóm! Kérlek, ha rátalálsz az igaz útra, oszd azt meg velem is!

Nem, kedves olvasóim, nem a saját diplomaszerzésemről van szó, hanem a hozzám talán legközelebb álló ember doktori címének sikeres megszerzéséről. Azt hiszem, hogy akik ismernek, tudják kiről van szó. Szívből gratulálok!

A mai esszém tárgya a felnőtté válás nagy kalandja, amin előbb-utóbb mindenkinek át kell esni, még ha nehéz vagy fájdalmas is. Bármilyen súlyos élmény is, de el kell, hogy fogadjuk, hogy sajnos mostantól kezdve vége van a könnyed perceknek, már tényleg felelőséggel tartozunk magunkért, és néha másokért is. Világunk olyan, hogy együtt kell élnünk azzal a tudattal, hogy van az a pillanat, amitől fogva jobban kell, hogy figyeljünk magunkra, mert aki ránk néz, az többet nem egy vidám, bohém egyetemistát lát, hanem hivatásunk képviselőjét, egy valódi jogászt, ez pedig kötelezettségekkel jár. Kötelezettségekkel jár, mert ettől a perctől fogva már nem bennünket, mint önálló személyeket ítélnek meg, hanem egy, a ma embere számára néha erősen antipatikus kaszt képviselőjét (valljuk be, néha igazán rászolgálunk az antipátiára). Azonkívül, vannak olyan személyek, akik innentől kezdve hajlamosak arra, hogy valamilyen, talán rosszul értelmezett tisztelettől vezérelve példaképként tekintsenek ránk (na ez az, ami kísértetiesen emlékeztet kedvenc KicsiSátitok és dr. jur. X kapcsolatára...). Ezekért az emberekért pedig felelőséggel tartozunk. Felelőséggel, mert óhatatlanul másolják mi mintánkat, és a szellemi fejlődésük befolyásolásában nagy szerepünk van. Néha a negatív példa maradandóbb, mint a pozitív, és néha olyat másolnak (másolunk), amit igazán nem kellene. Engem is nyomaszt, hogy gyakran példaként állítanak mások elé, pedig igazán nem tudok olyan mintát nyújtani, amely bármiben is különleges lenne. Azonkívül nekem is hajlamom van arra, hogy az általam bálványozott személyiség(ek) minden viselkedésjegyét átvegyem, még akkor is, ha racionálisan tudom, hogy ezt most nem kellene. Igen, nyájas olvasóim, kedvenc KicsiSátitok néhanapján ráébred arra, hogy személyisége hajlamos a torzulásokra, és gyakran nem úgy áll a dolgokhoz, ahogy igazából szeretne, és néha az általam tisztelt lény olyan dolgait is átveszem, amelyről amúgy tudom, hogy pont ez az, amit egyébként én sem kedvelek benne... Igyekszem nem megbolondulni, de olyan gyakran nem sikerül megállnom! Miért van az, hogy hajlamosak vagyunk ennyire kritikátlanul másolni valakit? És miért van az, hogy gyakran még túl is szárnyaljuk mesterünket a hülyeségben? De jó lenne végre önálló, felelősségteljes, érett személyiségként élni, még akkor is, amikor éppen nem vagyok teljesen beszámítható...

Mai mottóm: „...a világmegváltó gondolatok másnapra döbbenetesen szar kisiskolás okoskodásoknak tűnnek, de pont ezért páratlanok...”

Minden idők legnépszerűbb kis étteremkritika-szerűsége után, amely a blog történetének legolvasottabb okfejtése volt, végre megszületett második, Telehas tárgyú igénytelenségem.

Mai adagunk pedig a Fáklyás Pincéről fog szólni, amely Kecskemét vendéglátóhelyeinek sötétségéből messze kiviláglik, egy reményt keltő csillag e bájos városka zenitjén.

Nos, ami a messzire világítást illeti, a helyet a bennfentesek találják meg, egy eldugott mellékutcában található, egy udvarból nyíló pincehelység, ahol sikerült megvalósítani egy tényleg színvonalas boréttermet, ahol minőségi borok tucatjai közül válogathat a tisztelt vendég, és mindenféle földi jóval is megörvendeztetik., és a hely berendezése is tényleg minden igényt kielégít, amit az ember egy elsőosztályú borozóhellyel szemben támaszt.

Pusztán néhány kritikus megjegyzést tud jelezni a kákán is csomót kereső egyén, ez pedig a hely belső elrendezésére vonatkozik, kisebb társaság esetén nehéz szeparálódni a többi vendégtől. A másik fő gondom az, hogy a konyha viszonylag hamar bezár, így késői vacsorázgatásra nem alkalmas, pedig a felszolgált ételek nagyon csábítóak.

A kiszolgálás tényleg osztályon felüli, a személyzet szakemberekből áll, akik mind borválasztásnál segítenek, mind pedig képesek, és hajlandóak is kezelni speciális igényeid.

Kedves olvasó, ha rám hallgatsz, térj be, telepedj le, és kérj egy finom bort, majd merengj azon, hogy miért nem tud így működni a világ...

Értékelés: 18 pont

Ígérem, nem fogok tömegközlekedési tárgyú blogot írni, de a múltkori után még nagyon bennem van a lendület, nem tudom megállni, hogy ne reflektáljak néhány szánalmas jelenségre... Komolyan mondom, osztogatni fogok a buszon-metrón-villamoson néhány kitűzőt, amelyet az adott nap legantipatikusabb utastársának fogok átnyújtani... A mai kedvencem a taktikai csapásmérő nyugdíjas, aki annyi helyen akar ülni egyszerre, hogy legyűri az evolúció és a gyorsabb egyedek, végül pedig állva marad, méltatlankodik, és még rendesen állni sem lehet tőle.

Őszintén szólva, nagyon szeretnék odalépni a tisztelt közlekedőhöz, hogy: „Helló, mizu; figyelj, most rögtön szállj le, vagy változz meg, mert kiutalok két nevelő célzatút!” Mondjuk az is igaz, hogy egy jobb reggelen megölnének a pehelysúlyommal egyetemben... Élni pedig szeretek. Inkább csendben tűrök.

Annál inkább vágyom egy koldusellenes rendeletre, amit be is lehet tartatni, és nem lépi túl a jogállamiság eszméinek szokásos korlátait. Ez egyszerűen horror! Nem igaz, hogy nem lehet sétálni kedvenc belvárosunkban (de igaz), mert jön a féllábú, gyerekes, beteg, beteg-gyerekes, őszinte alkoholista, „vonatra kell a pénz”... stb. Egyszerűen mindenütt ott vannak, mint valami jól szervezett marketing-gépezet, és nem lehet nyugodtan kirakatokat nézni, bámészkodni, várakozni; mert ő jön. És kér. És nem érti, hogy nem. És nem megy el. Vagy, ami még dühítőbb, a Krisnás. A krisnás pénzt akar. Sokat. Egyszer undorodva vissza akarta adni a 300 forintot, mert „egy ilyen jó ügy ezret is megér.” Hát neked lehet, testvér, de nekem sajnos ez nem fér bele, bocs. Azóta nem kapnak, meg sem állok beszélgetni, mert a mértékletesség fontos, alapvető erény, tanulja meg ő is. Egyébiránt, kedvenc KicsiSátitok szemében a Sherpa dzsekis, Teva szandis krisnás nem túl hiteles, hiszen azt sem a füstölőkből kalapolta össze, nem? Ha pedig igen, akkor talán lehetne erre is találni valami kis btk-tényállást; hiszen, ha hajléktalan-etetésre adakozom (ami amúgy fontos, üdvözlendő cél), akkor nem X Krisnás dzsekóját akarom finanszírozni...

Kedveseim!

Az elmúlt időszakban kihordtam három agyvérzést, és két szívinfarktust lábon (minimum), lehet, hogy többet is, annyira el voltam foglalva a magam sajnálgatásával... Ígérem, kedves Barátaim, hogy új élet kezdődik, új idők jönnek; kedvenc KicsiSátitok ezennel ünnepélyesen leteszi a nagyesküt, hogy befejezte, nem fog többet senkit sem kicsiny lelkének sirámaival fárasztani. Jelentem, ezennel vége a nagyjeleneteknek, siránkozásoknak, nyafnyafnak; és kikupálódom, mától újra produktív, hasznos tagja leszek a társadalomnak. Tényleg. Már én is unom. Gondolom, Ti is. Köszönöm, hogy eddig kibírtatok, kedves Barátaim!

Mostantól kezdve a Hallgatói Önkormányzat helységeiben („HÖKól”) antiszoc pofavágások helyett kizárólag vidám kis kuplékkal fogom szórakoztatni a nagyérdeműt; vicces történetmesélés formájában felidézem a velem történt vidám eseményeket, a negatívakat pedig elfelejtem, és nem lesz több világfájdalom, nem lesz több vekengés (na jó, csak egy pici, csak nektek, csak sátoros ünnepeken).

Nos, kedveseim, örömmel közlöm, hogy idén is elérkezett az az idő, mikor a 112-es buszra nem szállhat fel az ember gázálarc, de legalábbis védőmaszk nélkül. Próbálom én megérteni azokat az emberi lényekre nyomokban hasonlító egyedeket, akik ilyenkor - a hideg beálltakor- ott laknak szinte a buszon, de nagyon bosszantanak. Nem értem, miért preferálják eme lények az én kedvenc járatomat, amely ráadásul kedvenc világvárosunk talán legszebb részein halad át... (De, értem, ennek kellően hosszú a fordulóköre, jó sokat kocog két végállomás között, tehát sokáig lehet nyugodtan üldögélni rajta...) Tegnap például amint feljutottam egy járműre az arcomba köhögött, krákogott egy ilyen emberszabású, bele a pofámba, még mindig érzem a szagát az oromban, arról nem is beszélve, hogy azóta üldöz egy tucat mycobacterium tubercolosis, kart karba öltve egy kisebb stafylococcus-törzzsel. Jó hipochonder lévén már felfedezni vélem magamon a tüneteket. Igyekszem mindenkihez pozitívan viszonyulni (hiszen most fogadtam meg...), és nem utálni zsigerből a hajléktalan tömegközlekedőket, akik olyanok, amilyenek, de... nem megy. Egyszerűen nem. Sajnálom őket, ám úgy érzem, valahányszor egy ilyen ork belép a zónámba, valami különleges, a sajnálattal és undorral vegyes düh kerít hatalmába; és szeretnék hirtelen bkv kaller, vagy metróbiztonságis (kívánt aláhúzandó) lenni, és jól eltávolítani őket a járműről. Főleg akkor, amikor tényleg emberallatian viselkednek. Az esernyőjükkel a szemem kidöfködni akaró nyuggerekről, akik persze a gurulósszatyraikkal terrorizálják az utastársakat; és a legalább húszféle fejhangon visítozó, rendetlenkedő gyermekcsoportokról nem is ejtek most szót.

Remélem nem lesznek szövődményei az infarktusaimnak és holnaptól új, immár boldog élet kezdődik. Nem! Kezdődjék el ez az új élet mostantól!