Brúnó izzadva szerelte össze a fotelt, amit kevéssel korábban vadászott egy lakberendezési áruházban. A munka könnyebben ment ugyan (hiába, a skandináv bútoripar gondol a fakezűekre is), mint azt várta, de igyekezni kellett, mert nemsokára érkezik a Tündérkirálylány, és hősünk aggódott, hogy mi fog történni, ha egy jól szituált kupleráj képe bontakozik ki a lány szeme előtt. Brúnó szinte látta, amint egy lemondó sóhajjal nyugtázza a Valaki, hogy még félkész állapotok uralkodnak a legénylakban.
Miközben vidáman csavarozta a vázat, hősünk a kényszeres vásárlókra gondolt – egy szép példánnyal épp most sikerült összefutni a fotelboltban. Külsejét tekintve leginkább egy késő-középkorú kacsacsőrű emlősre hasonlított, azonban rettenetesen ráért. Látszott, hogy kizárólag sportból szenved ennyi ideig a megfelelő mintájú törölköző kiválasztásával, és élvezi, hogy a pénztáros kifejezetten szenvedő arccal mered rá, de az még jobban tetszik, hogy Brúnó türelmetlenül toporog vágyott termékkel. Hiába, nem mindenki ér rá ennyire, nyilvánvalóan a vénasszony már ezer éve megtalálta a párját, talán már a válása is a múlt ködébe vész; és nem ez a délután a jelenleg legfontosabb, amelynek tökéletesnek kell sikerülnie.
A kényszeres lakberendező egyébként robotszerű. Üres pillantással méri végig a bútorokat, undorodva tapogatja a függönyök minőségét, mégis mindig vesz valamit, de ez csak pótcselekvés, csak azért kell, hogy önmagának bizonyíthassa, hogy lám, törődik a rég megunt családi fészekkel.

Zagar - Eastern sugar

Volt idő, amikor az autóversenyzés nem az űrtechnikáról szólt, és a versenyzők nem sztárok voltak, hanem hősök. Hősök, hiszen mai szemmel lélekvesztő külsejű autókkal köröztek olyan pályákon, amik körül még nem hogy gumifal nem volt, de semmiféle korlát sem.

Ennek a hőskornak volt része Jim Clark, a repülő skót is. Nem a régi ősidőknek, nem Fangio és Caracciolla kortársa volt, Lotussal versenyzett, nem Auto-Unionnal, Maseratival, Alfával vagy Blower-Bentleyvel, már Forma 1-es versenyző volt, nem pedig pusztán autóversenyző. Jim (vagy Jimmy vagy James) még akkor lett híres pilóta, amikor nem volt tele a sajtó a versenyekkel, de már kezdtek híresek lenni a versenyzők, ha nem is akkora sztárok, mint a háború előtt Henry Segrave, vagy a későbbi időkben Niki Lauda.
A „Repülő Skót” 1934-ben született Kilmanyben, egy juhokkal foglalkozó farmercsaládban, és állítólag már négy éves korától autóversenyző akart lenni. Nos, négy éves korukban a férfikezdemények nagy része akar autóversenyző lenni, a legendák szerint Jim a szokásosnál is eltökéltebb volt, és meg is valósította az álmát, először a saját autójával versenyzett, majd sikerült felkeltenie Colin Chapman figyelmét, és 1960-ban beülhetett az ekkor még sötétzöld (british racing green) színű Lotusba. Az autók színe nem csak egyszerű véletlen miatt lett az, ami: még a század elején a Gordon Bennett Kupán merült fel, hogy az egyes nemzetek eltérő színű autókkal induljanak, a piros az olaszoké, a kék a franciáké, a fehér (az Auto-Unionok sikere nyomán az ezüst) pedig a németeké lett. Csak később, 1969-ben engedte meg a FIA a versenyautók szponzorszínekre történő festését.
Jim tehát beült a zöld Lotusba, és karrierje során nem is szált ki onnan, végig a csapat tagja maradt, egészen 1968-as tragikus balesetéig, 8 év alatt 25 futamgyőzelmet szerzett, és sok későbbi pilóta szerint is a sportág egyik legnagyobb alakja volt.
1968. április 7-én a Hockenheimringen egy Forma 2-es versenyen Jim autója egy erdős részen letért az útról, és a fák közé csapódott, minden idők egyik legjobb versenyzője pedig a kórházban elhunyt. Halálát az akkor még jórészt ismeretlen aquaplaning, a vizen siklás okozta: a verseny előtt nem sokkal ugyanis esett az eső, de elállt, és Jim a jóval gyorsabb száraz gumikkal állt rajthoz, azonban a fák közötti szakaszon még nem tudott felszáradni az aszfalt, és a vizes úton az autó megcsúszott, majd meg is pördült.

Jim Clark sosem volt sztáralkat, kortársai szerint zavarta a rivaldafény, és igyekezett megmaradni a csendes skót farmerfiúnak, aki lehetőleg saját maga igyekezett beállítani az autóját, de nem volt különösebben szenvedélyes riportalany, aki ne tudott volna élni az újságírók figyelme nélkül.

Brands Hatch 1964

A séta egy érdekes jelenség. Sétának hívjuk azt, amikor az ember lassan, látszólag céltalanul gyalogol. A séta azonban ennél jóval több is lehet: lehet sport, lehet könnyed kikapcsolódás, és lehet fontos és életbe vágó program is.

Hogy miért fontos? A világon vannak nevezetes sétálók: Platón például állandóan az agorán mászkált és locsogott, igaz csúnya véget is ért, de ő ott hibázott, hogy a sétálást nem arra használta, amire való. Nézzük csak meg, hány olyan fotó van Churchillről, ami a nagy politikust séta közbeni beszélgetésbe merülve ábrázolja. Van azonban másféle séta is: fiatal párok az egyébként szokásosnál bizony gyakrabban sétálnak.
Hogy miért? Ez egy bonyolult kérdés, hiszen egy jelentéktelen jelenségnek tűnik első látásra. Ez azonban nem így van. Brúnó, az ezernevű hős például kifejezetten szeretett a Tündérkirálylánnyal sétálni, közben fogni a kezét, hallgatni a hangját, és figyelni szemének boldog csillogását – a hőn szeretett lány szeme ugyanis barna, olyan barna, mint Brúnóé, és belepillantani mindig olyan, mintha hősünk hazaérkezett volna.
Nem azért sétál tehát az illető, mert másképp nem tudja elfoglalni magát, mert nincs jobb ötlete, hanem azért, mert így érzi jól magát, mert a közös, kézfogós andalgás a tökéletes egymásba merülés egyik formája - és akkor még nem is beszéltünk a sétálóValaki csodálatosan kecses járásának szépségéről.
Figyelni a másik hangjára, figyelni a gondolataira – nos, erre tökéletesen alkalmas a közös séta. Sőt, könnyebb elbújni így a másik csodálatosságának szemlélésében, mint egy zsúfolt, bár mégoly kedélyes kávéházban. 

Biorobot - Sosebánd

Az RTL végre sikeresen vásárolt, és megvette a Fringe és a Lie to me második évadát is. Előbbiről már volt szó a blogon, igaz, akkor még nem volt szó az itthoni vetítésről, ami pedig az utóbbit illeti, nos, mindenesetre kisebb durranás, mint a Fringe, de kifejezetten jó kis sorozat. A magyar tévék szokásos nyári uborkaszezonjához képest mindenesetre üdítő darab, és szerencsére a hülye címmagyarítók is elkerülték, így nem kapott valami idióta fordítást (lásd még: „Lost – Eltűntek”, „Life – Életfogytig zsaru”), amire egyébként szörnyen haragszom, a sorozat magyar címe, a „Hazudj, ha tudsz” viszonylag jól sikerült, jobb ötletem mindenesetre nincs.
Az alaptörténete kifejezetten érdekes: adva van egy tehetséges viselkedéskutató, Dr. Cal Lightman (Tim Roth), ő és a magánintézetének csapata segít megoldani bizonyos ügyeket a rendőrségnek, méghozzá úgy, hogy bárkiről meg tudja mondani, az illető hazudik-e vagy sem. Az egyes epizódok történetei hullámzóak, de az átlag nyomozós sorozatnál újszerűbbek, köszönhetően az alaphelyzetből adódó más megközelítésnek, és annak, hogy viszonylag változóak az esetek is, így nem csak Horatio karikás szemét nézhetjük.

A sorozatot mindenesetre egyértelműen Tim Roth viszi a hátán. Az egyébként kiváló filmszínész messze kiemelkedik az átlag sorozatszereplők közül, nem is emlékszem, hogy Michael C. Hall (Dexter), John Noble (Walter Bishop, Fringe) és Hugh Laurie (Dr. House) mellett van-e még olyan színész, aki sorozatokban ilyen jól látszik. A mellékszereplők azonban sajnos ez nem mondható el, kifejezetten sótlan karaktereket sikerült a főhős mellé pakolni, és egy-két kivétellel elég felejthető megmozdulásaik is vannak.

Ami kissé fura, az a főhős erős hasonlósága Dr. House-hoz, hasonlóan szarkasztikus, nonkonformista vezető, aki néha attól sem riad meg, hogy kissé megalázza beosztottait, vagy akár az adott rész soros gyanúsítottját, ehhez pedig talán Tim Roth karaktere még jobb is, mint a híresen maliciózus orvos – viszont pontosan ettől válik a Lie to me egyszemélyes műsorszámmá.

A tavalyi, első évad nem volt rossz, bár nem okozott nagy meglepetést. Ami tetszett, az az volt, hogy a készítőknek sikerült megteremteni az egyensúlyt a karakter magánéletének megmutatása és az epizódok tulajdonképpeni tartalma között, így – bár nem hangsúlyos a részeken átívelő történetszál – nem fullad unalomba a történet. Ami nagy baj, hogy nem igazán látszott, merre akarja a készítő FOX elvinni a szériát: egy pót-Dr. House lesz-e, vagy megmarad a kissé lefutott második vonalbeli nyomozós sorozatok szintjén, amiből már így is tengernyi van, és kizárólag arra jók, hogy unalmas hétköznap estéken lehessen üres tekintettel bámulni a tévét, ráadásul ezeket nagy előszeretettel vásárolják meg a hazai tévék: Mentalista, Shark, Monk. Azt azonban nem értettem, hogy miért kell a Foxnak a sikeres Dr. House mellé egy hasonló felépítésű sorozat.
A mostani, második évad azonban kicsit jobban sikerült: végre kezd kialakulni valami koncepció, látszik valamilyen íve az évadnak, nem csak egymás pakolt krimirészek, és mintha a többi karakter is kezdene kis egyedi színt kapni. Aki nagyon jó, az Kelli Williams (Dr. Gillian Foster), Monica Raymund (Ria Torres) nem több most még puszta eyecandynál, Brendan Hines (Eli Loker) pedig egyelőre elég semmilyen, de mindenesetre sokkal jobb, mint tavaly volt.
 

Lie to me - intro

Megtaláltam azt a filmet, ami talán tényleg kiérdemli a „látnod kell” címkét. Nem csak azért, mert a történet alapjául szolgáló kisregényt Truman Capote írta, nem is csak mert a főszereplő a csodálatosan játszó Audrey Hepburn.

Nem, azért, mert ez így kerek egész: egyszerűen fantasztikus a nem túlzottan bonyolult alaphelyzetből induló sztori, isteni a főszereplőnő, és tényleg nagyot alkotott a rendező, Blake Edwards.
A főhős, Holly Golightly (Audrey Hepburn), egy fiatal lány, aki kissé könnyelműen éli az életét, és folyamatosan várja a Nagy Őt, aki azonban nem a klasszikus romantikus hős kell, hogy legyen, hanem sokkal fontosabb, hogy legyen pénze. Hollynk tehát „aranyásó”, ebből nem is csinál titkot, amikor találkozik a fiatal és sikertelen íróval, Paullal (George Peppard), akit ráadásul barátnője, a férjezett „belsőépítész” támogat – erkölcsi szemrehányást tehát nem tehet senkinek sem.

A férfit vonzza a lányt övező káosz, és Holly valóban csillogó jókedve, azonban kapcsolatuk egy darabaig elég féloldalasan alakul: a nő gyakorlatilag képtelen (ekkor még) bármiféle szoros érzelmi kapcsolat kialakítására, és hajszolja álmait, amik végül kútba esnek: a kinézett gazdag férjjelölt megnősül, a második „madár” pedig nem áll kötélnek. Végül azonban – a könyv nyitott befejezésével ellentétben – minden jóra fordul, és a filmtörténet egyik legzseniálisabb zárójelenetében hőseink egymásra találnak. 

Maga a film egyszerűen tökéletes, Audrey Hepburn csodálatos, mint mindig, ez igazán neki való szerep, még akkor is, ha eredetileg Truman Capote mást akart a főszerepre (Marilyn Monroe volt a kiszemelt), de ma már látjuk, hogy hiba lett volna bárkit alkalmazni Audrey helyett, aki végig tündökölt a szerepben.

Érdekes a férfi főszereplő is. George Peppardot én ezen a filmen kívül eddig egy helyen láttam csak: a nyolcvanas évekbeli kissé gagyi tévésorozatban (Szupercsapat, The A-Team), ő volt az egyik főszereplő. Itt mindenesetre még semmi jele nincs ennek, bár nem olyan tökéletes, mint a női főszereplő, de összességében megfelelő, sőt, kifejezetten ügyesen hozza a kissé gátlásos fiatal író szerepét.

A külsőségek, a filmzene, a helyszínek tökéletesek: a hatvanas évek Amerikájának világa így – majdnem ötven év után – gyönyörű, és két örök darabot is köszönhetünk az alkotóknak: az egyik a Henry Mancini által szerzett dal, a Moon River klasszikus lett, a másik Holly fekete estélyije, amit Givenchy tervezett. A dalt egyébként először ki akarták vágni a filmből, de szerencsére benne maradt, és azóta többen is feldolgozták, de minden bizonnyal ez a legjobb verzió.

Amikor megnézzük ezt a filmet, azért ne feledjük, hogy 1960 őszén forgatták, tehát nem a ma divatos sebességgel történnek az események, nyilvánvalóan hiányoznak a ma már kötelező látványkellékek, de azt hiszem, ezek nem is hiányoznak. Maga a történet, illetve a főszereplők kellemesen kárpótolnak ezért. A film magyar címe egyébként Álom luxuskivitelben – 1973-ban mutatták be itthon, és nyilvánvaló, hogy a híres ékszermárka neve felesleges volt az itthoni néző számára, holott a történetben hangsúlyos Holly rendszeres álmodozása a boltban, és legalább ilyen fontos a Paullal eltöltött délelőtt, mint első közös élmény szempontjából.

A film magyar szinkronja egyébként kifejezetten jó, szerencsére nem tengenek túl az öncélú magyarítások, és a kisregény magyar fordításával ellentétben itt nem nevezik át a szereplőinket sem.

Moon River

Brúnó ellágyulva fürkészte az ölében ülő Valaki arcát. Érdekes, hogy minden egyes alkalommal, amikor látta a Tündérkirálylányt, hősünk felfedezett valami újat, valami ismeretlenül ismerőset vett észre, valami olyat, ami eddig nem tűnt fel, valami olyat, amibe újra és újra bele lehetett szeretni.

Amikor először találkoztak, már akkor is feltűnt a lány lényéből áradó páratlan nyugalom és biztonságérzet, az utolérhetetlen báj művészete, amely a szeretett nő minden mozdulatában ott volt, és kiült még a csodálatosan göndörödő szempillák hegyére is.

Péterfy Bori - Szembogár

Brúnó kissé nyűgösen keverte meg a kávéját, és hátradőlt székén. Rossz volt a kedve, és utálkozva pillantott az előtte heverő papírhalomra, és undorral szemlélte a számítógép kékes fénnyel vibráló monitorát is.
Nyár volt, végre nyár volt – mellette pedig vizsgaidőszak is, így került hősünk az otthoni íróasztala mellé egy gyönyörű, verőfényes hétköznap délelőtt, és okosodni próbált. Tegyük rögtön hozzá: nem kevés sikerrel, legalábbis a szeme alatti sötét karikák, a szaporodó őszes tincsek és a tarkóján növő púp (lásd még: „dagad a feje okosságtól” a népnyelvben) erre engedtek következtetni.

Esős, hideg június volt. Olyan, amit el tudsz képzelni Trondheimhez, Belfasthoz, vagy Szentpétervárhoz, itt, a kedvenc fővárosunkban azonban szokatlan. Hősünk fáradtan álldogált kedvenc egyeteme előtt, és vékony műanyagpohárból fáradtan szürcsölte a leginkább semmilyen porkávét, és aggályosan igazgatta visszafogott, leginkább egy kisvárosi, munkában megfáradt pincérhez illő nyakkendőjét, és egy mély sóhajjal elindult a tanszékek tanszéke irányába.

Johnny Cash - God's gonna cut you down 

Szolgálati közlemény

Magyarország egyik legmérvadóbb énblogja 2009 után újra a segítséged kéri. Nyár van, és ismét itt a HVG blogversenye, a Goldenblog, és a Kicsi.Sáti.Közlöny újra elindul a megmérettetésen. Tavaly sikerült bekerülni az első tízbe, és ha úgy gondolod, hogy idén akár a kilencedik vagy a nyolcadik (...stb.) is lehetek, akkor csak annyit kell tenned, hogy a jobb oldalon található „ezt nevezem!” doboz segítségével benevezed a Közlönyt a versenybe, vagy a Goldenblog.hu főoldalán lévő ablakban beírod a Kicsi.Sáti.Közlöny nevét és linkjét (http://kskozlony.blog.hu).

A Goldenblog 2010 szabályai szerint a Komplex kategóriában induló blogok közül – ellentétben a más kategóriák indulóival – az 50 legtöbb nevezést kapott induló kerül be a második fordulóba („Kivételt képez a fenti elbírálás alól a komplex kategória, ahol az 50-es mezőnyt a nevezések száma dönti el. Ez lesz tehát az egyetlen kategória, ahol érdemes egy blogot többször nevezni, sőt nevezésre buzdítani”).

Tavaly óta sok-sok érdekes dolog történt a házunk táján: lett szép új külseje az oldalnak, a bejegyzések többségét pedig a saját fotóim díszítik, amiket megnézhettek az Indafotón, illetve a blog jobb oldali sávjában lévő "Sátifotó az Indafotón" dobozban is. 

Szóval aki szereti a blogot, benne Brúnó kalandjait, a Telehast, az energiavámpírológiát és az észosztást, az jelöljön, és ha van kedve, szivárogjon be a zsűribe! 

Köszönöm a figyelmet, és szurkoljatok!

InCulto - Eastern European Funk

Brúnó megtörölte izzadó homlokát, és rádöbbent, hogy iszonyú meleg van. Az az igazi perzselő, agyrohasztó kánikulai 40 fok. Az, amikor a rádió diadalmasan bejelenti, hogy „ismét megdőlt a melegrekord,” az, amikor szinte lehetetlen kimenni az udvarra, mert éget a nap. Az, amikor szinte lehetetlen bennmaradni a fülledt és levegőtlen lakásban.

Ilyenkor kevés dolgot lehet normálisan csinálni, úgy hogy annak ne szenvedés legyen a vége, de a legtökéletesebben mégis egyvalamit lehet:gondolni a Valakire. Bár ez igazából nem sorolható a külön tevékenységek közé, sokkal inkább olyan, mint a levegővétel vagy akár szomjasság elleni vízivás: permanens, öntudatlan dolog, mégis egy kicsit jó. Nem nagyon jó, hiszen nagyon jó csak akkor lenne, ha nem csak gondolni lehetne a Valakire, hanem megfogni a kezét, és belenézni a szemébe, de az állandó egymás nyakán lógás hiánya bizony néha magányossá tesz.

Van jó és rossz magány, ez inkább az előbbi: gondoskodik arról, hogy a találkozást az unalom szürkesége ne tegye egykedvűvé, hanem ünnep legyen. Olyan igazi, lábremegéses, boldogan várakozós, félszegen pislogós randevú, amikor végre látjuk a kiválasztottat. Bizony, kiválasztottat, mert kiválasztottság érzése jelen van például minden szerelemben, mert a szerelem már meghatározásánál fogva is, nem megérdemelt ajándék. Nem azért szereti Brúnó Valakit, mert szép. Pedig az. Van benne valami klasszikus, kis-klasszikus. Régi szépség. Szexepilje van, ez a helyes kifejezés. Nem azért, mert barna a haja, vagy azért, mert különleges hangon kuncog, vagy azért, mert valami különlegeset tesz. Nem, érdem nélkül, a saját világában, megváltoztatás szándéka nélkül, beérve a Valaki jelenlétével. Követelmények nélkül.

Zagar - Wings of love