Brúnó izzadva szerelte össze a fotelt, amit kevéssel korábban vadászott egy lakberendezési áruházban. A munka könnyebben ment ugyan (hiába, a skandináv bútoripar gondol a fakezűekre is), mint azt várta, de igyekezni kellett, mert nemsokára érkezik a Tündérkirálylány, és hősünk aggódott, hogy mi fog történni, ha egy jól szituált kupleráj képe bontakozik ki a lány szeme előtt. Brúnó szinte látta, amint egy lemondó sóhajjal nyugtázza a Valaki, hogy még félkész állapotok uralkodnak a legénylakban.
Miközben vidáman csavarozta a vázat, hősünk a kényszeres vásárlókra gondolt – egy szép példánnyal épp most sikerült összefutni a fotelboltban. Külsejét tekintve leginkább egy késő-középkorú kacsacsőrű emlősre hasonlított, azonban rettenetesen ráért. Látszott, hogy kizárólag sportból szenved ennyi ideig a megfelelő mintájú törölköző kiválasztásával, és élvezi, hogy a pénztáros kifejezetten szenvedő arccal mered rá, de az még jobban tetszik, hogy Brúnó türelmetlenül toporog vágyott termékkel. Hiába, nem mindenki ér rá ennyire, nyilvánvalóan a vénasszony már ezer éve megtalálta a párját, talán már a válása is a múlt ködébe vész; és nem ez a délután a jelenleg legfontosabb, amelynek tökéletesnek kell sikerülnie.
A kényszeres lakberendező egyébként robotszerű. Üres pillantással méri végig a bútorokat, undorodva tapogatja a függönyök minőségét, mégis mindig vesz valamit, de ez csak pótcselekvés, csak azért kell, hogy önmagának bizonyíthassa, hogy lám, törődik a rég megunt családi fészekkel.
Zagar - Eastern sugar
Ennek a hőskornak volt része Jim Clark, a repülő skót is. Nem a régi ősidőknek, nem Fangio és Caracciolla kortársa volt, Lotussal versenyzett, nem Auto-Unionnal, Maseratival, Alfával vagy Blower-Bentleyvel, már Forma 1-es versenyző volt, nem pedig pusztán autóversenyző. Jim (vagy Jimmy vagy James) még akkor lett híres pilóta, amikor nem volt tele a sajtó a versenyekkel, de már kezdtek híresek lenni a versenyzők, ha nem is akkora sztárok, mint a háború előtt Henry Segrave, vagy a későbbi időkben Niki Lauda.
A „Repülő Skót” 1934-ben született Kilmanyben, egy juhokkal foglalkozó farmercsaládban, és állítólag már négy éves korától autóversenyző akart lenni. Nos, négy éves korukban a férfikezdemények nagy része akar autóversenyző lenni, a legendák szerint Jim a szokásosnál is eltökéltebb volt, és meg is valósította az álmát, először a saját autójával versenyzett, majd sikerült felkeltenie Colin Chapman figyelmét, és 1960-ban beülhetett az ekkor még sötétzöld (british racing green) színű Lotusba. Az autók színe nem csak egyszerű véletlen miatt lett az, ami: még a század elején a Gordon Bennett Kupán merült fel, hogy az egyes nemzetek eltérő színű autókkal induljanak, a piros az olaszoké, a kék a franciáké, a fehér (az Auto-Unionok sikere nyomán az ezüst) pedig a németeké lett. Csak később, 1969-ben engedte meg a FIA a versenyautók szponzorszínekre történő festését.
Jim tehát beült a zöld Lotusba, és karrierje során nem is szált ki onnan, végig a csapat tagja maradt, egészen 1968-as tragikus balesetéig, 8 év alatt 25 futamgyőzelmet szerzett, és sok későbbi pilóta szerint is a sportág egyik legnagyobb alakja volt.
1968. április 7-én a Hockenheimringen egy Forma 2-es versenyen Jim autója egy erdős részen letért az útról, és a fák közé csapódott, minden idők egyik legjobb versenyzője pedig a kórházban elhunyt. Halálát az akkor még jórészt ismeretlen aquaplaning, a vizen siklás okozta: a verseny előtt nem sokkal ugyanis esett az eső, de elállt, és Jim a jóval gyorsabb száraz gumikkal állt rajthoz, azonban a fák közötti szakaszon még nem tudott felszáradni az aszfalt, és a vizes úton az autó megcsúszott, majd meg is pördült.
Jim Clark sosem volt sztáralkat, kortársai szerint zavarta a rivaldafény, és igyekezett megmaradni a csendes skót farmerfiúnak, aki lehetőleg saját maga igyekezett beállítani az autóját, de nem volt különösebben szenvedélyes riportalany, aki ne tudott volna élni az újságírók figyelme nélkül.
Hogy miért? Ez egy bonyolult kérdés, hiszen egy jelentéktelen jelenségnek tűnik első látásra. Ez azonban nem így van. Brúnó, az ezernevű hős például kifejezetten szeretett a
Nem azért sétál tehát az illető, mert másképp nem tudja elfoglalni magát, mert nincs jobb ötlete, hanem azért, mert így érzi jól magát, mert a közös, kézfogós andalgás a tökéletes egymásba merülés egyik formája - és akkor még nem is beszéltünk a sétáló
Az RTL végre sikeresen vásárolt, és megvette a
Az alaptörténete kifejezetten érdekes: adva van egy tehetséges viselkedéskutató, Dr. Cal Lightman (
A sorozatot mindenesetre egyértelműen Tim Roth viszi a hátán. Az egyébként kiváló filmszínész messze kiemelkedik az átlag sorozatszereplők közül, nem is emlékszem, hogy
Ami kissé fura, az a főhős erős hasonlósága Dr. House-hoz, hasonlóan szarkasztikus, nonkonformista vezető, aki néha attól sem riad meg, hogy kissé megalázza beosztottait, vagy akár az adott rész soros gyanúsítottját, ehhez pedig talán Tim Roth karaktere még jobb is, mint a híresen maliciózus orvos – viszont pontosan ettől válik a Lie to me egyszemélyes műsorszámmá.
A tavalyi, első évad nem volt rossz, bár nem okozott nagy meglepetést. Ami tetszett, az az volt, hogy a készítőknek sikerült megteremteni az egyensúlyt a karakter magánéletének megmutatása és az epizódok tulajdonképpeni tartalma között, így – bár nem hangsúlyos a részeken átívelő történetszál – nem fullad unalomba a történet. Ami nagy baj, hogy nem igazán látszott, merre akarja a készítő
A mostani, második évad azonban kicsit jobban sikerült: végre kezd kialakulni valami koncepció, látszik valamilyen íve az évadnak, nem csak egymás pakolt krimirészek, és mintha a többi karakter is kezdene kis egyedi színt kapni. Aki nagyon jó, az Kelli Williams (Dr. Gillian Foster), Monica Raymund (Ria Torres) nem több most még puszta eyecandynál, Brendan Hines (Eli Loker) pedig egyelőre elég semmilyen, de mindenesetre sokkal jobb, mint tavaly volt.
A főhős, Holly Golightly (Audrey Hepburn), egy fiatal lány, aki kissé könnyelműen éli az életét, és folyamatosan várja a Nagy Őt, aki azonban nem a klasszikus romantikus hős kell, hogy legyen, hanem sokkal fontosabb, hogy legyen pénze. Hollynk tehát „
A férfit vonzza a lányt övező káosz, és Holly valóban csillogó jókedve, azonban kapcsolatuk egy darabaig elég féloldalasan alakul: a nő gyakorlatilag képtelen (ekkor még) bármiféle szoros érzelmi kapcsolat kialakítására, és hajszolja álmait, amik végül kútba esnek: a kinézett gazdag férjjelölt megnősül, a második „madár” pedig nem áll kötélnek. Végül azonban – a könyv nyitott befejezésével ellentétben – minden jóra fordul, és a filmtörténet egyik legzseniálisabb zárójelenetében hőseink egymásra találnak.
Maga a film egyszerűen tökéletes, Audrey Hepburn csodálatos, mint mindig, ez igazán neki való szerep, még akkor is, ha eredetileg Truman Capote mást akart a főszerepre (Marilyn Monroe volt a kiszemelt), de ma már látjuk, hogy hiba lett volna bárkit alkalmazni Audrey helyett, aki végig tündökölt a szerepben.
Érdekes a férfi főszereplő is.
A külsőségek, a filmzene, a helyszínek tökéletesek: a hatvanas évek Amerikájának világa így – majdnem ötven év után – gyönyörű, és két örök darabot is köszönhetünk az alkotóknak: az egyik a Henry Mancini által szerzett dal, a Moon River klasszikus lett, a másik Holly fekete estélyije, amit Givenchy tervezett. A dalt egyébként először ki akarták vágni a filmből, de szerencsére benne maradt, és azóta többen is feldolgozták, de minden bizonnyal ez a legjobb verzió.
Amikor megnézzük ezt a filmet, azért ne feledjük, hogy 1960 őszén forgatták, tehát nem a ma divatos sebességgel történnek az események, nyilvánvalóan hiányoznak a ma már kötelező látványkellékek, de azt hiszem, ezek nem is hiányoznak. Maga a történet, illetve a főszereplők kellemesen kárpótolnak ezért. A film magyar címe egyébként Álom luxuskivitelben – 1973-ban mutatták be itthon, és nyilvánvaló, hogy a híres ékszermárka neve felesleges volt az itthoni néző számára, holott a történetben hangsúlyos Holly rendszeres álmodozása a boltban, és legalább ilyen fontos a Paullal eltöltött délelőtt, mint első közös élmény szempontjából.
A film magyar szinkronja egyébként kifejezetten jó, szerencsére nem tengenek túl az öncélú magyarítások, és a kisregény magyar fordításával ellentétben itt nem nevezik át a szereplőinket sem.
Nyár volt, végre nyár volt – mellette pedig
Esős, hideg június volt. Olyan, amit el tudsz képzelni Trondheimhez, Belfasthoz, vagy Szentpétervárhoz, itt, a kedvenc fővárosunkban azonban szokatlan. Hősünk fáradtan álldogált kedvenc egyeteme előtt, és vékony műanyagpohárból fáradtan szürcsölte a leginkább semmilyen porkávét, és aggályosan igazgatta visszafogott, leginkább egy kisvárosi, munkában megfáradt pincérhez illő nyakkendőjét, és egy mély sóhajjal elindult a tanszékek tanszéke irányába.
Magyarország egyik legmérvadóbb énblogja
A
Ilyenkor kevés dolgot lehet normálisan csinálni, úgy hogy annak ne szenvedés legyen a vége, de a legtökéletesebben mégis egyvalamit lehet:
Van jó és rossz magány, ez inkább az előbbi: gondoskodik arról, hogy a találkozást az unalom szürkesége ne tegye egykedvűvé, hanem ünnep legyen. Olyan igazi, lábremegéses, boldogan várakozós, félszegen pislogós randevú, amikor végre látjuk a kiválasztottat. Bizony, kiválasztottat, mert kiválasztottság érzése jelen van például minden szerelemben, mert a szerelem már meghatározásánál fogva is, nem megérdemelt ajándék. Nem azért szereti Brúnó Valakit, mert szép. Pedig az. Van benne valami klasszikus, kis-klasszikus. Régi szépség. Szexepilje van, ez a helyes kifejezés. Nem azért, mert barna a haja, vagy azért, mert különleges hangon kuncog, vagy azért, mert valami különlegeset tesz. Nem, érdem nélkül, a saját világában, megváltoztatás szándéka nélkül, beérve a Valaki jelenlétével. Követelmények nélkül.
Békésnek tűnik, de a látszat csal
Most még kicsi, de ha megnő...