Éjféltől Schmitt Pál a Magyar Köztársaság elnöke. Sólyom Lászlót lehetett szeretni vagy kevésbé kedvelni, sokan csóválták a fejüket manírjain, néha kissé aggályos szőrszálhasogatásnak tűnő pontosságán, azonban azt állíthatjuk, hogy az elmúlt évtizedek egyik legfelkészültebb politikusa búcsúzott most el a közszerepléstől. 

Sólyom László elnöki tevékenységét manapság divatos kritizálni, azonban több erénye mellett – számomra – az egyik legszimpatikusabb jellemzője az elmúlt öt évnek az volt, hogy az elnök végre tudott és mert is fékként viselkedni, ha teljesen felesleges, és alkotmánysértő intézkedésről volt szó. Sólyom László komolyan vette a feladatát, és nem engedte a tisztségét pusztán a korábban szokásos protokoláris dísszé tenni. Göncz Árpád tagadhatatlanul nyájas szürkesége, és Mádl Ferenc visszafogott tudósarca után 2005-ben meglepő volt Sólyom László határozottsága és tetszett az is, ahogyan annak kiállt a Zengő ügyében is. Tetszett, ahogyan később is szembe mert menni a kormánnyal (kitüntetéspolitika) vagy akár a parlamenttel (kinevezési ügyek) is, ahogyan kiállt az elveiért, és nem fordított hátat sem a civil szférának, sem pedig a közvetlen, mindennapi feladatoknak sem – e mellett pedig szakember volt. Egyrészt jogászként, EKA-tárgyalóként, volt AB elnökként tényleg a rendszerváltás kereteinek egyik kidolgozója, másrészt pedig tudósként megalapozott érvei voltak döntései mellett, nem pusztán a „nemzeti tradíciók” kifejezés klasszikus ködevése. Lehet kritizálni a „láthatatlan alkotmány” eszméjét, azonban biztos, hogy mindenki másnál komolyabban vette feladatát.
Lehet, hogy voltak olyan megmozdulásai, amellyel nem tudtam őszintén egyetérteni. Neki azonban – elődeivel ellentétben – legalább voltak megmozdulásai: elnökségi periódusa nem pusztán kopjafa-avatókból, megemlékezésekből és bizonyára rendkívűl fontos alapítványi díszvacsorákon való védnökösködésből állt, pedig nyilvánvalóan mindenkinek sokkal egyszerűbb lett volna, ha csapata élén élete kockáztatásával fogadásokon vívja meg az elnöki hatalommal járó harcokat. Most pedig, az öt év leteltével, Sólyom László búcsúzik a Sándor-palotától és tőlünk is.

Félreértés ne essék, gondom nem azzal van, hogy Sólyomnak mennie kellett – az elnökválasztást megelőző méltatlan nyilatkozathullám, és a jelölés körüli (látszat)hercehurca azonban minden volt, csak nem elegáns. Nem szívesen ekézem azt a kormányt, aminek hatalomra kerülését nyolc éven keresztül óhajtottam, most azonban azt kell, hogy mondjam, ez az egész így nem volt példaértékű. Tudom jól, hogy a hála nem politikai kategória, azonban úgy hiszem, hogy Sólyom László megérdemelt volna annyit, hogy a kissé megalázó utódkeresési játéktól megkíméljék. 

Most pedig megnyertük a Köztársaság új elnökét, aki tényleg szimpatikus, de a politikai paletta talán legsúlytalanabb közszereplője: a 2002 után felbukkanó volt olimpiai bajnok, aki sosem volt emblematikus figurája a honi közéletnek – helyesebben szólva de, az, azonban ennek java része inkább ügyesen felépített imázs, és kellő mértékben biztosított háttér, mintsem a mindennapi politizálás alapoktól induló gyakorlata. Schmitt Pál esetében két dologban biztosak lehetünk: 2014 előtt biztosan nem fog szembemenni a parlamenti döntésekkel, illetve nem fog kényelmetlen lenni a kormány számára sem: de hogy önálló elveit sem fogja hangoztatni, az is több, mint valószínű.

Gyönyörű tavaszi nap volt, nagymamám mégis rám erőszakolta az – amúgy kedvenc – fehér, kötött mellényemet. Öt éves lehettem, és Papival misére készültünk, az álmos dél-alföldi kisváros templomába. Én az egyszem unokák magabiztosságával, és az öt évesek határozottságával jelentettem ki, hogy nem szeretnék többet Mamival a padban, az öregasszonyok között ülni a templomban, hanem Papával akarok menni a kórusra.
Nagyapám, a tekintélyes, mindentudó öregember, a kedélyes nagyapó csendesen kézenfogott,fejébe nyomta kalapját, és elindultunk a pár percnyi sétára lévő templom felé. Szörnyen izgatott voltam, elvégre felnőtt férfinek tarthattam magam, a kóruson ugyanis kizárólag öregemberek voltak – mindannyian nagyapám barátai.

Oasis - Wonderwall

Németországba az ember nem elsősorban enni megy, ez nagyjából közmegegyezés tárgya lehet – a helyi konyha ugyanis nem igazán a fantáziadús ételekről, hanem a hatékony jóllakásról szól.

Hasonló a helyzet a kávéivászattal is: a megrögzött presszófogyasztók jobb, ha felszerelkeznek kávéval is főzővel, ugyanis a nagydarab, szőke macik egészen más kávét isznak. Hígat, gyengébbet, de finomat – pusztán a kávéimádat azonban kevés az élvezethez, óriási ízorgia nincs, az álmosabbak erősebb kávé helyett választhatnak „Häferl”, azaz bögre kávét, az egészen csípás szeműek pedig jobban teszik, ha keresnek egy olasz kávézót – szerencsére divatosak, úgyhogy találnak majd ilyet.

A kávézó, mint olyan azonban odaát általában csodálatos. A kiszolgálás a kelletlen magyar pultoslányokon nevelkedett vendég számára elsőre hihetetlen, ugyanis itthon megszoktuk, hogy ha keveset fogyasztasz, úgy a kedves mosoly inkább kelletlen grimaszba hajlik, már persze amennyiben az átlag kávézói legénység nem veszi rossznéven, hogy megzavarjuk a trécselést/körömreszelgetést, de ott mégsem túl tolakodó senki sem, nem divat hosszasan beszédbe elegyedni a vendéggel.

Oliver Koletzki feat. Fran - Hypnotized

Peter Pichert valószínűleg egy kicsit őrült.

Az első ránézésre teljesen konszolidált öreg bajor bácsinak tűnő úr ugyanis egy jól menő márkakereskedés tulajdonosaként egy Európában szokatlan hobbit választott: öreg Toyotákat kezdett gyűjteni. Mondjuk a „gyűjtés” 1979-ben még nem gyűjtésnek, hanem egyszerű autóvásárlásnak indult, ekkor vette meg az első Toyotáját, egy 1971-es Corollát.
Aztán megint telt-múlt az idő, és emberünk elhatározta, hogy szervez egy kedélyes találkozót a többi fejlövöttnek. Kicsit, családiast, ahol nincs gumifüstöltetés, koncert, és hasonló marhaságok, vannak viszont szimpatikus gazdik, és karbantartott autók. Aranyos kis rendezvényt hozott össze barátunk, igazán németes „gemütlichkeit” lengte be ezt a szombatot, pontosan olyan volt a buli, mint amilyen települések vannak errefelé – nos, Hartkirchen nem egy világváros, a találkozó pedig nem volt óriási, viszont éppen kellemes volt az autók száma, a gazdik pedig kifejezetten szimpatikusnak tűntek.
Hiányoztak a gumifüstöltető hülyegyerekek és a nagyképű oldtimer-tulajdonosok, pedig oldie volt elég: első szériás, még a korai Ford Mustangról koppintott Celicák, hunyorítva az Austin Maxira emlékeztető Corollák a '70-es évek elejéről, vagy Herr Pichert büszkesége, a 1967-es Toyota 2000 Gt sportkocsi. Utóbbi egyszerűen lenyűgöző, igaz ugyan, hogy a formatervezője nem csak messziről látott Jaguar E-type-ot, amikor a csodakupét rajzolta, az autó mégis csodálatos.
Érdekes a japán veteránok helyzete: egyszerűen alig vannak. Nálunk az oldtimeres Mercedes-Benzt vesz (nem mintha nem érteném meg), vagy BMW-t, illetve vannak a megszállott olaszautósok 500-as Fiatjai, és egy-két régi Jaguar is felbukkan, illetve a régi keleti csodák: púpos Wartburgok, 1000MB Skodák – tőlünk nyugatabbra pedig igazi kuriózumok vannak: Lloyd, Borgward, Triumph, Adler, NSU, Austin-Healey és társaik. Régi Toyoták, Hondák szinte egyáltalán nincsenek. Egyrészt jóval kevesebbet is adtak el belőle, mint az európaiakból, másrészt gazdáik ezeket használósautónak vették, nem pedig konzerválni – tegyük hozzá, objektív mércével mérve érthető, hogy a fejét hobbiautó vásárlásán törő barátunk nem Toyota Coronát választ, hanem hasonló összegből egy Alfa Romeo Giuliettát, vagy NSU Ro80-at újít fel. Itthon pedig ezek az autók sosem futottak: 1990 előtt az érthető okokból nem tűntek fel az útjainkon, '90 után pedig az éledő autóbehozatali láz idején már kezdtek megöregedni, és kinn is ritkák voltak: bezzeg az Golf I-ek, Alfa 33-ak garmadái!
Maga a buli leginkább aranyos volt: kevés, inkább középkorú tulaj, szép, de nem vásárian kicsicsázott autók, és egymást láthatóan ismerő törzsközönség – illetve potyautasként ott volt Dörmi is, bár a résztvevők között két vonal volt megfigyelhető: valóban veterán középkategóriás autók (Corollák, Cressida, Celicák), illetve youngtimer és újabb sportkocsik (MR2, Supra), mi Dörmivel ugyebár egyikbe sem fértünk be (a sportkocsik közé főleg nem), de egyetlen magyarként nem kellett szégyenkezni az autó állapota és kora miatt sem. Ami a gondot okozta, az a hideg és esős idő volt, kis napsütéssel tényleg kívánni sem lehetett volna jobbat – a közös felvonuláson például kifejezetten jól esett a fűtés a kocsiban, pedig ilyet július végén még sosem láttam.
Sikerült magyaroktól némileg szokatlan módon elsőként érkezni a meghirdetett 8:30-as kezdésre – igaz, a többiek pontban fél kilencre értek oda, hiába, a németes pontosság nem csak a lózungok szintjén létezik, ők nem érkeznek korábban sem – így a kifejezetten megtisztelő 1-es számot kapta Dörmi, és a felvonuláson is előkelő helyen sikerült krúzolnia. 

Rengeteg kép a galériában!

Túlzás azt állítani, hogy a találkozó nézelődők tömegeit vonzotta volna, de azt hiszem, erről kizárólag a már említett hideg tehet, illetve az, hogy egy viszonylag kis falu volt a helyszín, de azt hiszem, így pont tökéletes volt a meeting.

"Hi. My name's Dexter - I can't think of anything clever to say."

Dexter Morgan egy fura alak, maradjunk ennyiben – és ő a főhőse minden idők egyik legjobb sorozatának. Hősünk egy rendőrségi szakértő, aki egy gyermekkori trauma hatására „kicsit” szociopatává vált: szabadidejében bűnözők életét tanulmányozza poros aktákból, majd néha akcióba lép, hogy aztán csinos fekete zsákok társaságában hajókázni induljon sötét éjjel egy néptelen öbölbe, majd reggel szemeteszsákok nélkül térjen haza.

A sorozat eddig négy évadot élt meg, a Showtime készítette a formabontó thrillert, a főszereplő a fantasztikus Michael C. Hall, az egésznek az alapjául pedig Jeff Lindsay regényei szolgáltak.
Az első évad volt eddig a legjobb, egyrészt üdítő volt a sok nyomozós krimi mellett a személyes történetmesélés, a sztori csavaros szálai – illetve negatív szereplők is jól kidolgozottnak tűntek, senki sem volt fekete-fehér, pedig ebbe a hibába az összes bűnügyi történet belecsúszik. Dexter nem, itt a gonosznak is voltak jó pillanatai, és a jó főhősök sem voltak egyértelműen jók – ugye nehéz is lenne egy sorozatgyilkost kizárólag pozitívnak ábrázolni.
A szereplőgárda fergetegesen működik, Deb, Dexter mostohatestvére (Jennifer Carpenter, civilben Michael C. Hall felesége) kifejezetten remek, laza, szabadszájú stílusa egyszerűen tökéletes, a többiek pedig óriásiak. Ekkor lett kedvencem Masuka (C.S. Lee) és Battista (David Zayas) karaktere, de az első évadból kedvenc szereplőt választani – mármint persze Dexteren kívül – lehetetlen, de nem azért, mert mindenki sótlan, unalmas, vagy netán hiteltelen; nem, egyszerűen kifejezetten jó a csapat. A hangulat fergeteges, ráadásul mindvégig sikerül fenntartani a feszültséget, nincsenek mélypontok. Olyannyira nincsenek, hogy többszöri újranézésre sem unalmas.
A második évad egy kicsit úgy tűnt, mintha azt a készítői valamilyen fura oknál fogva zárószezonnak szánták volna, eleve Dexter zsákjai napvilágra kerültek, és az egész rendőrség nyomozott a titokzatos „Bay Harbor Butcher” után. Az első szezonhoz képest van néhány pont, ahol leül a sztori, de nincs olyan rész, amire azt tudnám mondani, hogy kár volt megnézni, vagy untam volna – néha egyszerűen azonban kicsit sok a fordulat, fontos részletek sikkadnak el, és kevesebb a klasszikus Dexter-pillanat.
A harmadik szezon számomra már-már visszaidézte az első évad tökéletes részeit, bár másoknak más a véleménye, viszont az évad főgonoszának szerepére kiválasztani Jimmy Smits-t tökéletes döntés volt, és sikerült a történeten újra csavarni egyet – igaz, ez azzal járt, hogy ismét hangsúlyosabbak lettek egyes mellékszereplők, akiknek talán nem kellett volna, én például ekkor jöttem rá, hogy egyre jobban irritál Dexter barátnője, Rita (Julie Benz) karaktere, pedig ha sejtem előre, hogy mi lesz a (közös) sorsuk, akkor talán igyekeztem volna megkedvelni, így azonban a negyedik évad végének történései alapján óriási megrázkódtatást nem tudtam érezni. Ez volt az a pár rész, ami tényleg bekerült a nagy kedvencek közé, és bőven el tudtam feledni a második évad néhány mélypontját.

A negyedik évad más lett, mint az előzőek: hangsúlyosabb a magánéleti szál, és bizony kezd kicsúszni Dexter kezéből az irányítás – hiába, ezek szerint nem egyszerű a kisgyermekes családapák élete. Az évad főgonosza jó volt, ráadásul úgy érzem, hogy az évad főszálához még később bőven fogunk kapcsolódni, itt most több olyan pont is van, ahonnan el lehet ágazni ügyesen a történetet. A szezon negatív szereplőjét sem kedveltem első látásra, nem is igazán értettem a hatalmas ovációt, ami kialakult John Licht körül, nem tűnt különösebb tévétörténeti eseméynek, néhány hét után azonban be kellett, hogy lássam, hogy erre a kopaszodó, jelentéktelen öregemberre igenis alaposan oda kell figyelni.

Mit várhatunk az ötödik évadtól? Nos, nem tudom, lehetőség még bőven van a sorozatban, reméljük, az alkotóknak lesz elég ötlete is. Ami viszont nehéz, hogy össze kell fésülni az előző szezon magánéleti szálát az első részek vadászával, és úgy kell jó részeket gyártani, hogy mindkét szál iránt külön-külön is érdeklődő rajongói kör számára is érdekes legyen. Nehéz lesz, de várjuk.

Hank Moody az élet császára.

A dolgai ugyan korántsem működnek rendben, hiszen dolgozni nem tud, élete szerelme elhagyja, van egy kamasz lánya és az egész világ egy őskáosz számára. Hank Moody azonban az, aki tudat alatt minden férfi kicsit lenni szeretne: menő író, aki után bomlanak a nők, annak ellenére, hogy nincs melója, nincsenek anyagi gondjai és az egész élete korlátlan boldogság, ráadásul sorra megteszi azt, amire a lelke mélyén mindenki vágyik: szó nélkül pofán vág egy úriembert a moziban, aki felveszi a telefonját a film alatt, „felelőtlen módon ismerkedik” mindenféle jöttmentekkel, és szívfájdalom nélkül tudja elküldeni a neki nem szimpatikus komformista hülyéket jó messzire. 
Adva van tehát egy író, aki teljesen szétcsúszott módon él, egy városban, amit tulajdonképpen nem szeret, olyan emberek között, akikhez vajmi kevés affinitása van, és kezdi unni az egész életét. Szeretne írni egy új könyvet, de nem jön az ihlet, és szeretné visszahódítani imádott exét, a csábítás viszont csőstül jön.
Ez volt az első évad alapfelállása, a főszereplő kiválasztása pedig meglepően jó lett, David Duchovny nem csak az X-akták FBI ügynökeként volt jó, erre a szerepre kifejezetten tökéletes, az azóta elkészült három évad pedig egyértelműen tökéletes lett. Szerencsére eddig a sztori nem laposodott el, pedig a veszély fennáll: egyszerűen egy idő után Hank kalandjait már nem nagyon lehet majd fokozni, és tartok tőle, hogy a tagadhatatlan eyecandy-faktor nem fogja tudni elvinni a hátán sorozatot, szerencsére azonban eddig erre nem került sor. A sztori és a főhős tehát remek, a többiek terén sajnos nem ennyire egyértelmű a helyzet: David lánya, Becca szerepére (Madeleine Martin) sikerült a világ egyik legirritálóbb kiskamaszát szerződtetni, és bár kettejük viszonya fontos eleme a sorozatnak, szerintem senki sem fakadna sírva, ha egy évadra a hisztis kiscsajt az apja elküldené egy internátusba. Hank szerelme, Karen (Natascha McElhone) néha elég semmilyen, de tulajdonképpen kifejezetten remek, Charlie (Evan Handler) csetlés-botlása üdítő, és jó hatással van a szerencsétlenkedése a sorozatra, Marcy, a „Kokszitörp” (Pamela Adlon), azaz Charlie felesége pedig olyan hihetetlenül hozza az unatkozó, őrült, felelőtlen libát, hogy nélküle nem is működne a történet igazán.
A mellékszereplők java részt óriásiak, a második évad hőse, a zeneipari producer Lew Ashby (Callum Keith Rennie, Sixx interjúja ITT) egyszerűen óriási volt, igazán kár, hogy kiírták a szériából, remek illett a karakter Hank mellé, és igazán hitelesen tudta hozni a politoxikomán zenész figuráját, nagyon kellett ő ide – a többiek pedig (Mia...stb.) egyenletesen jók, de nem lehet senkit sem kiemelni, viszont kár lenne, ha bármelyik is távozna a sztoriból. 

Bevallom, nem szeretem a vígjátéksorozatokat, az egyetlen, amit nézek, az a Kaliforgia. Meglepő, de kifejezetten jó a széria szinkronnal is, a fordítók kivételesen jó munkát végeztek, most nem elvesz a hangulatból, hanem hozzáad, lásd Marcy már említett beceneve (Kokszitörp), az első két évadot szinkronnal néztem, a harmadikat angolul - nos, más, más, de nem állítom, hogy egyértelműen jobb lenne az eredeti. Ezt sem hittem volna, hogy le fogom írni valaha is.

Hank hates you all

Valamikor réges-régen, no nem a földtörténeti őskorban, hanem még abban az időben, amelyre VOR-zakós enyhén spicces történelemtanárok és virsliujjú szakszervezeti bizalmik oly' szívesen emlékeznek két kisfröccs között a becsületsüllyesztőkben, szóval akkor, amikor a (vonalas!) telefonkészülék volt mindenki álmainak netovábbja, szóval alig pár évtizede, a K-vonal a telefontulajdonosok igen szűk körének volt szimbóluma. 
A K-vonal ugyanis közvetlen vonalat jelentett a többi okostojáshoz, és az ultipartik szüneteiben jókat lehetett ezen keresztül csevegni a világ nagy dolgairól. 

Parov Stelar - Mojo Radio Gang

Nyár van, nem is akármilyen júliusi kánikula, nem az a szürke lehetetlenség, amire ráuntunk már egyszer júniusban, ilyenkor pedig a lejátszóba pakolt dalok is tükröznek némi feelgood-faktort, jöjjön tehát némi zeneügyi iránymutatás ez ügyben.

A nyár a szabadtéri rendezvények ideje, nyilvánvaló, hogy azokat, amik nem érvényesülnek térben, nem pezsdítenek, most kicsit hanyagoljuk.

Ilyenkor rendszeresen kicsit módosul az ízlésem, illetve mégsem, a kedvencek maradnak, csak kevesebbet kerülnek elő, és jobban előtérbe nyomulnak a télen ignorált dalok. Harcsa Verát hajlamos vagyok ilyenkor eltenni az őszi esték borozásaihoz, van, aki pedig szinte csak ilyenkor kerül elő, mint – a tényleg kommersz – David Guetta, vagy csak gyakrabban veszem elő, mint máskor: Paul Kalkbrenner. Valahogy nyaranta kevésbé menő az indie világfájdalma és filozófikussága, olyan, mintha a nyári szereléssel az ember inkább vágyna lazulásra, bulira, és fárasztanák a nagy sorskérdések. 

Paul Kalkbrenner - Aaron

Van pedig az a fajta meleg, ami kizárólag a pirosnál álló autóban rohan meg. Ez nem esik olyan jól, mint az előző, ehhez sürgősen nyugtatózene kell, például Gentleman, a dalai úgyis furán hatnának télen a szürkeségben, ilyenkor viszont kifejezetten ideálisak. Fura alak ez az Otto Tilmann nevű úr, aki Kölnből nyomatja az igazi lakodalmas reggaet.
Igazából ez az igazi nyári hangulat, szinte érezzük, hogy borzasztóan tűz a nap, hogy meleg van - mégsem zavar semmi. Nem zavar, hogy az elöttünk lévő autós nem találja az egyest, nem gond, hogy össze-vissza csalinkázik az az idióta biciklis, nem gond, hogy néha a buszos sem tudja a külső sávban, merre is akar menni, nem gond semmi, nyugi van.

Gentleman - Superior

Van aztán az a hangulat, amihez talán a legjobb zenéket szabad csak társítani: ez pedig a nyár esti autózás. Fokozottan igaz ez, ha a randi helyszínéről haladunk haza, ilyenkor teljesen felesleges rossz hangokkal kínoznunk magunkat, és nem szabad, hogy bármi is elvegye a jó kedvünket.

Nem rakhatunk be rossz elégedetlenséghimnuszokat (Kaukázus), ez most nem helye az öncélú költőieskedésnek sem (Quimby), ide tényleg valami alkalomhoz illő kell. Moby, vagy - miután azért van magyar könnyűzene Péterfy Borin és Harcsa Veronikán túl is - Barabás Lőrinc Ekletric, természetesen a magyar undergroundban mindenütt ott lévő Senával.

Barabás Lőrinc Ekletric - Strange night

Gondolatok a jogalkotásról

Az istennő néha bizony morcos is tud lenni, és hajlamos megtréfálni a jogkeresőket. Ugyan egyes vélekedések szerint szeme nem azért van bekötve, hogy „sine ira et studio” (harag és részrehajlás nélkül) tudjon dönteni, hanem azért, hogy ne lássa, mit cselekednek a tisztelt jogalanyok.
Szombaton vidáman hallgattam a rádiót (MR1, Szombat Délelőtt) mosogatás közben, és felfigyeltem egy bátortalanul mekegő hangra: az úr éppen a hobbiállatok tartásáról szóló rendeletről adott elő csupa-csupa okosat, ugye ez az a rendelet, amelyben olyanok vannak, mint „tilos gerinces állatot kör alakú akváriumban tartani” (41/2010 (II.26.) Korm rendelet 5.§ (5) bek. d) pont), ami azonban még ennél is érdekesebb, az az, hogy be is vallotta az úr, hogy nem készült hatástanulmány a rendelet megalkotásakor, illetve az állatvédő szervezetekkel egyeztettek – ez ugye azt is jelenti, hogy másokkal nem.
Morzsi, a "kedvtelésből tartott állat"
A legjobb azonban az interjú vége volt: közölte az úr, hogy „egy jogszabály sincs kőbe vésve”, a kifogásolt részek valószínűleg úgyis módosításra kerülnek, addig pedig az állategészségügyi ellenőrök ezeket nem fogják olyan szigorúan ellenőrizni.” Ez a legrosszabb hozzáállás, a „tudjuk, hogy gyakorlatilag értelmetlen blődit hoztunk össze, de legfeljebb majd nem ellenőrizzük.” Mit fog mondani az állampolgár, amikor mást kifogásol az ellenőr, netán azt, hogy „De Józsi, haggyá' má' a múltkor sem büntettél.” Úgy látszik, a minisztériumi szakemberek még életükben nem jártak vidéken, sem pedig ellenőrzést sem vezettek le. Ez nem is lenne baj, ha legalább logikus és követhető szabályokat sikerülne szülniük.

Depeche Mode - John the revelator

Néhány évvel ezelőtt vidáman autóztam, amikor az elsőre fura, de nagyon tetszetős (épp akkor alakult át) MR2-Petőfin egy vidám, aranyos kis tinglitanglit hallottam. Hajolj bele a hajamba! - énekelte egy nő, a dal sebesen lement, nekem pedig csak az jutott eszembe, hogy „húú, mi a franc volt ez?”

Aztán nekiálltam nyomozni. Kiderült, hogy a nő Péterfy Bori, az is, hogy énekelt az Amorf Ördögökben, és az is, hogy profi színésznő, lassan pedig megismertem a többi dalát is. 

Később megjelentek a klipek, jött a második album, és egyre jobban tetszett az egész PBLB-jelenség, dalszövegestől-énekhangostól-zenéstől-klipestől, tehát mindenestől. Aztán a modern zeneipar „mindig újat” gépezete egy időre átvette az uralmat a playlisten, de legalább egy Bori mindig maradt a lejátszóban, mert szerencsére minden lelkiállapotra van megfelelő dal az eddigi három lemezén. 

Bori (és zenéje) nyilvánvalóan más, mint a másik nagy kedvenc Harcsa Veronika, nem olyan finom, nem olyan klasszikus, nem olyan „steril” – hiszen nem is kell annak lennie, ezzel együtt sokkal közép-európaibb, sokkal emberibb. A Love Band fesztiválszagú, laza, kicsit zakkant, de nagyon szerethető.

Péterfy Bori - Téged nem