Régen volt már sorozatos poszt, most azonban véget ért e tévés évad egyik legjobb meglepetése, pedig az első rész előtt bevallom, hogy az első rész után nálam már majdnem cancelt kapott. Nem én leszek az első (bőven!) aki ír erről most valamit, megszólalt természetesen a Comment.Com(SIXX értékelése itt), a Sorozatjunkie (Danton), és - többek között - a Najónapló is.

Nem volt elsőre annyira szimpatikus, ugyanis én kimaradtam az óriási Lost hype-ból is, tehát az, hogy JJ. Abrams, a "Lost Atyja" készíti annyira nem villanyozott fel. Aztán valahogyan mégis maradtam. Szimpatikusak a szereplők, talán egyedül a főszereplő Olivia Dunhamet alakító Anna Torvval van gondom (balra), ő ugyanis az első néhány részben főképp háromféle nézést variált (kétségbeesett/ijedt/haragos). A többiek nagyjából hozzák a szokásos eredményeket, Joshua Jackson (Peter Bishop) ismerős volt még a Dawson és a haverok című 90-es évekbeli nyálas sorozatból is, amivel az RTL terrorizált anno itthon bennünket.
Walter Bishop a bogaras, kissé skizoid tudós szerepében isteni, a többiek érdekesek.

Személyes kedvencem Lance Reddick, aki itt Olivia főnökét játsza. Az úr egyébként úgy látszik, hogy nem tud szabadulni a "szövetségi" örök skatulyájától, már a CSI:Miami 4-5-6 évadának egyes részeiben is feltűnt villanásokra. Igaz, tudom, a Lostban is szerepelt, naés?

Maga a sztori elsőre igazi X-Akták utánérzésnek tűnt, azt ugye sosem szerettem (hiába, én már csak ilyen válogatós vagyok), ezenkívül kissé túljátszottnak tűnt a pilot, szerencsére azonban az évad többi része jó volt. Az évad közepén volt egy kisebb hullámvölgy (kb 2 rész erejéig), a vége azonban jó lett.

A látványvilág nagyon bejövős, elsőre kicsit szürkének tűnt, dominánsan ködös, téli képekkel, amelyek (nekem) nem voltak annyira szimpatikusak, azonban 1 rész után ezek az averzióim megszűntek, sőt, kellenek ezek a sorozat hangulatához. Furcsa volt a sok téli kép, mert kedvenc, az ősz óta nézett sorozataim (CSI:Miami, Nip/Tuck, Life) vagy látványosan túlszínezettek, vagy maga a helyszín okán (Dexter, Californication) jóval naposabbak. Érdekes, pont az állandó köd és szürkeség okán nem kedvelem a CSI:NY-t.

A Fringe S01E19 nálam mondjuk 9 pont (mindez úgy, hogy a Dexter S01 és a CSI:Miami  S07 évadzárója volt 10-10.)

Az egyetemista ugyebár olyan állatfajta, hogy néha-néha tanul. Főleg az év e szakában tapasztalható jelentős szorgalom, és a könyvtárakban, tankönyvboltokban meglepő forgalomnövekedés. De miből tanulunk?

Nem mindegy azonban, hogy miből tanul a jövendő büszke értelmiségije. Főleg a humántudoroknál jelent ez sokat; hiszen viszonylag egyszerűen látható, hogy az algebrai levezetések nem sokban függnek épp hivatalos álláspontoktól, illetve az egyenleteket sem sokban befolyásolják az egyes tanszékeken bekövetkező esetleges személyi változások.

Jogon bizony gyakran változnak a tankönyvek. Ez érthető is, hiszen a hatályos jogszabályok is gyakorta változnak - nem maradhat hát a Tudás Végső Kulcsa sem hatálytalan, újra kell írni, vagy legalábbis javításokat kell eszközölni. E művelet néha meg is történik, és a lelkes, csillogó szemű tanulóifjúság kezébe vehet egy oly' kódexet, mely az adott tudományterület leginkább naprakész információival hivatott ellátni a téma iránt érdeklődő kollégát.

Néha azonban az okozza a gondokat, ha erre a frissítésre nem kerül sor. Történt egyszer, hogy az adott tárgy anyaga, mely hagyományosan a gyakran változó szabályokról híres, bizony a vizsgaidőszak előtt nem sokkal még viszonylag bizonytalannak tűnt, és ráadásul semmi jóval sem kecsegtették az illetékesek a szépreményű szakemberpalántákat az erre kijelölt boszorkánykonyhán, ahol napokig pattogott a tűz a varázskondér alatt, mire sikerült egy csodaszirupot kikeverni. (Bár tartozom annyival, hogy jelezzem, akik végül a tárgy abszolválását egy boldogabb jövendőre óhajtották halasztani, korántsem a tananyag híján döntöttek így.)

Nagyobb baj, ha könyv már bevezetése óta - finoman szólva is - aggályos. Magyarul rossz, használhatatlan vacak, amit érthetetlen, hogy miért nem zúztak még be, persze azon néhány példány kivételével, amik vagy az OSZK kötelespéldány-állományát gyarapítják, vagy pedig a kari könyvtár eldugott polcain szerepelnek a tankönyvírászati tévutak örök mementóiul.

Ilyen például, ha egy szakmai (rá van írva, asszongya: ..."Joghallgatók részére") nyelvkönyv gyakorlatilag nyelvtani szabályok példamondatok nélküli sulykolását tartalmazza, vagy pedig az is, ha egy tételes jogi tárgy tankönyve gyakorlatilag alaposabb információkat közöl velem egyes európai nemzetek XIX. századi, a jogterületet érintő szabályozásáról, mint a ma hatályos magyar normarendszerről.

Megértem, hogy rendes tankönyvet, szakkönyvet írni bonyolult, nehéz feladat, de talán nem teljesíthetetlen, hiszen látunk pozitív példákat is.

Berkesi, Moldova, Szilvási - kis ország, kis bestsellerszerzők

A - szerencsére letűnt - "kádári reneszánsz" legdivatosabb szerzői, akiknek művei sokunk szüleinél szolgálnak porfogóként, polcdíszként; de ma már egyre kevésbé mindennapi olvasmányként. Kik is ezek? Miről szólnak a könyveik?

Szilvási Lajos - a tanító jellegű regény koronázatlan királya, az eszményített szocialista embertípus megalkotója, mely ember sosem létezett, vagy legalábbis nem ebben a formájában. 27(!) regényt írt, így nem is csoda, hogy ezek bizony kicsit sablonszerűre sikeredtek. Gyakorlatilag ugyanúgy kommunikál minden szereplő, és persze a legideálisabb lény a kádári kisember, aki minden társadalmi konvenciót elfogad, sőt, táplál, az "ügyeskedőt" megveti, a hippiket egyenesen utálja.
Előnye: legalább újságíró a szakmája
Állatorvosi ló: A Néma (1985).

Berkesi András - a legkevésbé szimpatikus tintanyaló mind közül, aki valaha is írt egy sort szórakoztató(nak szánt) irodalom címén. Megítélni nehéz, vannak ugyebár rossz kémregényei (Kopjások), meg rossz társadalmi regényei (Pisztrángok és Nagyhalak). 
Emberünk mindenesetre karrierje kezdetén az ÁVH dolgozóinak büszke hadát erősítette páratlan tehetségével, de 1950-ben kollégái úgy döntöttek, hogy kihallgatási jegyzőkönyv helyett a "börtönnapló" műfaját tanácsolják számára, ehhez pedig rövid anyaggyűjtésen is részt vehetett. 1954-ben rehabilitálják. Érdekes, hogy ehhez képest a Kopjásokban az államvédelmis kihallgatás menete gyakorlatilag Arthur Koestler: Sötétség Délbenjének sémáit követi, csak jóval több üres rágódással, kávészünettel, üres moralizálással.
Előnye: tapasztaltan ír kihallgatási jelenetekről.

Moldova György - A ma is élő "legenda", vitathatatlanul a korszak legközkedveltebb írója. Regényei vackok, riportkötetei viszonylag olvashatók. A rendőrségről írott könyve (Bűn az élet) ma is vállalható, bár több helyen olvashatók faék egyszerűségű dicshimnuszok nyugdíjas karhatalmistákról, de ezeket a kötelező lózungokat átugorva teljesen vállalható. Az "Akit a mozdony füstje megcsapott" néhol simán lapos, néhol pedig ma már meghaladott. 
Előnye: jobb újságíró, mint a többiek, és szép könyvet írt egy diktátorról.

Fejes Endre - Talán nem olyan híres, mint az előzőek, de például a Rozsdatemetőt olvasva hajlamosak vagyunk megkedvelni. A Hábetler család története ugyanis lehengerlő, hősei nem pontosan azok a fajta polgárok, akiket mondjuk a Forsyte Saga lapjain képzelnénk el, de tökéletes képe ennek a gyökértelen rétegnek, akik vidékről elkerülve valamelyik budapesti peremkerületben élik kisszerű mindennapjaikat, összevesznek-kibékülnek, rántott halat zabálnak. Céljaik nincsenek, "csak úgy vannak". Csoda, hogy a hatvanas években engedték megjelenni.
 

Tragédia és szomorúság köszönt kicsiny, ám annál lelkesebb közösségünkre június 12-én, ugyanis végleg bezár a pázmányos joghallgatók állandó fellelési helye, a "Szpari". Ugyan már hosszabb ideje látványosan döglődött a hely, de erre a hírre azért egyikünk sem volt felkészülve.

Hogy mi ennek az oka? Ki tudja. Mindenesetre annyi látszik, hogy a nyitvatartás drasztikus rövidítése ártott az üzletnek, hiszen egyetemistáknak kitalált vendéglátóhely nem zárhat be délután ötkor, ez kifejezetten beteg ötlet. Az átlagvendég nem fog napközben, vagy kora délután beülni iszogatni, a dél körüli menzaétkeztetés pedig nem hozta a tervezett bevételt.

A hely egyik-másik tulajdonságáról több, mint egy évvel ezelőtt már esett szó (Telehas-kritika ITT), sajnos azóta beigazolódott, hogy az év közbeni "tömegek" nem tudják ellentételezni a nyári pangást, illetve új vendégeket nem is sikerült szerezni. Ez lett volna azonban a kisebb probléma, azonban a régi vendégkört sem sikerült megtartani.

Hogy miért? Az okokat sorolhatnánk. A néhol kissé túlzott árszínvonal, átgondolatlan választék (a sörcsap "hibája" hónapokig csak egyféle üveges sör volt), korai zárás mind-mind hozzájárultak a bukáshoz, ehhez pedig "apróbb" botrányok is társultak, ilyen volt például a milánóiból boldogan pislogó rovarszerű lény, vagy a négy egymást követő napon is a "napi ajánlat" rovatban szereplő gombapörkölt.

2004. szeptembere óta létezett a "legközelebbi otthonpótló". A személyzetet nagyon sajnálom, hiszen ki tudja, hogy mi lesz a továbbiakban, mikorra sikerül biztos munkahelyet találniuk; az üzemeltető vállalkozót/céget azonban kevésbé.

Aranybánya lehetett volna, hiszen marketingre nem kell sokat költeni, a biztos vendégkör helyben van (lenne); tehát a frissen nyitó vállalkozások rákfenéje, a "Honnan szerzek vendéget" jelenség itt nem lett volna gond.

Aranybánya lehetett volna ez, de a "gyorsan sokat szakítani" szép magyar hagyománya betette a kaput. Elcsesztétek, ez a nagy helyzet.

Budapest, Erzsébet tér - rezervátum, vagy kulthely?

Az ezredforduló Budapestjén valahogy kialakult szokássá vált, hogy a Belváros egyik terén, amely csodák csodájára egészen európai hangulatú, tehát a többi nagyobb térhez képest kifejezetten pofás, és nem kizárólag mint gigantikus villamos-átszállóhely működik; a "lakóság" arra használ egy közterületet, amire való.

Bizony, feleim, az történik, hogy emberek letelepednek a téren, ülnek, beszélgetnek, és próbálják magukat jólérezni. Kész csoda, ehhez itt, a Balkán északi csücskén nem vagyunk hozzászokva.

Persze nem is itthon lennénk, ha nagy örömködésbe nem vegyülne némi üröm is, ugyanis a téren piciben leképeződik kedvenc Nagyfalunk problémáinak java része, elég az üres üvegekre vadászó hajléktalanokat, vagy a tegelés felkent mestereinek nyomát említenünk, nem is beszélve a néhány év alatt bizony elkopott burkulatról. Azt, hogy az előzékenyen kihelyezett Toi-Toi mobilvécéken a lakat már be is rozsdásodott, illetve, hogy a tér alatti Gödör Klub árai a pofátlanság határát súrolják, már említenünk sem kell. 

No, de vajon kiket is láthat az ember itt egy békés hétköznapi estén?

1. Az üveggyűjtő hajléktalanok: egyértelműen a kedvenc kategória. Tekintve, hogy a környék esténként hordákba rendeződött ifjú népessége bizony alkoholszármazékokat fogyaszt, ezért tökéletes hely arra, hogy a hiénák megjelenjenek, és dizájndíjas betonszatyrokba (Kemény műanyagból készült kötélfülű szatyor, általában hipermarketből begyűjtve) hiénázzák a visszaváltható üvegeket, és természetesen cigit/pénzt/szeszt kunyeráljanak a jószándékú idegenektől. Érdekes, de úgy látszik, hogy ez a hajléktalanlét Rózsadombja, egészen emberi jelenségekkel lehet találkozni, általában nem vállalhatatlanul lepukkantak, és nem is erőszakosak túlzottan.
2.  A menő etnofiatal: nagyon érdekes jelenség, már-már groteszk. Természetesen urbánus jelenség, neki az agglomeráción kívüli települések gyakorlatilag nem is léteznek, és ha véletlenül jó sorsa vidékre szólítja, akkor csillogó szemekkel fedez fel mindent. Nagyfokú természetkedvelés jellemzi, állítólag kézzel készült vackokért hagy ott súlyos pénzeket az erre szakosodott üzletekben. Gyűlöl mindent, amit konzomidiotizmus név alá be tud szuszakolni, de ez nem tartja vissza attól, hogy divatból vizipipázzon. Lelkes környezetvédő, de azért a szemetet széthagyja a füvön. Általában tagja/szimpatizánsa a Greenpeace-nek, a PETA-nak, súlyosabb esetekben Négy Mancs-fan. Sajnálja az emberi önzésből megöllt állatokat, de elfelejti, hogy csomó bőrbizbasz (lánc, karkötő) fityeg rajta is, illetve enni azért kell.
3. A biciklis májerarc: valaki elhitette vele, hogy drótszamaragolni a szmogban menő, és attól, hogy a Gödörnél figurázik patent bringáján, ő lesz a Körúton kabrióval jaszkarizó alfahím helyi megfelelője, ezért köröket ír le a "tavat" jelképező víz melletti deszkasoron, amitől azok hangosan döngenek, eképp kiválóan alkalmasak arra, hogy a hanghatással magára vonja az etnolányok olvadozó tekintetét. (A kabriós arc ugye zenét hangosíthat fel erre a célra.) Speciális bicósruhákban jár, spéci biciklivel, hozzá képest a Hajtás-Pajtás katonái zsenge kezdőknek tűnnek.
4. A "lokal híró": a Tér Hőse. Mindenkit ismer, mindenkihez odamegy jattolni. Spann a Klub biztonságis arcaival, tehát koncertek alatt is bemehet pisilni anélkül, hogy kicsengetné a beugrót, mindig van tüze, bornyitója, a pad sarkán is kibontja a sörösüveget. Gyakorlatilag itt lakik, néha alibiből rajzolgat, esetleg verset ír, hisz mindkettő remek fegyver az ismerkedéshez.
5. Hardcore gimnazista: még bármelyik lehet (na jó, talán üvegvadász hiéna csak később), jellemzője, hogy már délutántól ott rontja a levegőt, hétköznapokon időben lelép. üvegből fogyaszt valami szigorúan tabblettás motyót, amit a haverokkal a közeli non-stopban szerzett be a Király utca sarkán (mint ahogy gyakorlatilag mindenki a téren), és természetesen a fő téma a ki/mikor/kivel örök kérdése, természetesen enyhe rosszindulattal fűszerezve. Amennyiben vacak zenéket hallgat, azokat kényszeresen megosztja a környezetével, köszönhetően zenelejátszós telefonjának. (Pár méterrel odébb néhányan méregetik a telefonja és a víz közötti távolságot, azt mérlegelve, hogy mekkora jóarcság lenne a ketyerét belehajítani.)

Nem baj, azért jó dolog ez, szeretjük.

 Kedves Olvasó!

A hét végén megint voltam a szőlőben (tudnivalók a birtokról: ITT), ugyanis május lévén már alaposan beindult a szezon. Ezúton is csatlakozom az általam eddig sokszor furcsállt mezőgazdasági termelői magatartáshoz, az állandó károgáshoz.

Ma sokan lesajnálják a homoki borokat, egyszerűen nem divatosak, és be kell, hogy valljuk, a kilencvenes évek borhamisítási botrányai is sokat ártottak a nedű hírnevének. Ne feledjük azonban, hogy Hamvas Béla is kedvelte ezt a kategóriát, fogyasztását javasolta is:

„Kezdem a homoki borokkal. A Kecskeméti ivási ideje a nyár és a koraősz. Iható egész nap, munkához, evéshez, társaságban, még reggelire is. A legjobb kártyához, de nem nagyon komoly játékhoz. … A Kecskeméti a legjobb, ha két-három éves. Az újbor túl híg, az ennél idősebb veszít üdeségéből.
A Kiskőrösi ivási ideje májustól augusztusig. Könnyű húsokhoz, zöldfőzelékekhez. Egy-szer spárgababhoz ittam, és ez volt a legjobb. Csak tisztán kell inni, a legjobb kisebb társaságban (hat-nyolc ember, vegyesen férfi és nő). Zenét kíván. A magányt nem bírja. Vonzóereje valami kedves lágyság, amelynek legközelebbi karakterét még nem sikerült kielemeznem.
A Csengődi (vele rokon a Soltszentimrei, amely bort sok szakértő az előbbinél többre becsüli) asszonyosabb, engedékenyebb. Ez a kisközéposztály bora. Jól bírja a zsírosabb ételeket. A Csengődi csodálatos képessége, hogy gyors elhatározásra ösztökél. Ezért, ha Csengődit iszol, vigyázz, nehogy valamit elhamarkodj!
A Soltvadkerti duhajabb és hangosabb. Egy-szólamú  bor, korcsmabor, a hideg ételeket szereti, a kolbászt, a hagymát. Ivási ideje főként a késő ősz, amikor kint köd van, esik az eső és a sár feneketlen. A legjobb újborok közé tartozik. Azzal, hogy korcsmabor, nincs szándékomban lebecsülni. Sőt. A korcsma civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.” (Hamvas Béla: A bor filozófiája)

 Nem mindenben értek egyett a hírneves tudóssal, nekem bevallottan sokkal kedvesebb egy Frittman Chardonnay Soltvadkertről, mint valamilyen nehéz, testes bikavér, legyen az bármilyen nemes is. Egyébiránt (szerintem) az Alföldön sem Csengődön, sem pedig Kecskeméten nem készül finom bor, ellenben Hajóson, vagy Császártöltésen igen, erről pedig neves szerzőnk megfeledkezik.

Az aggódóknak pedig botcsinálta szőlősgazdaként is üzenem, hogy ne aggódjanak az idei (2009-es) termés miatt. Termés lesz, ha kevés, az a bor minőségének nem fog rosszat tenni, ha sok, akkor pedig nagyobb bajunk sosem legyen.

"Azért, mert többre becsülök egy pozitívumot egy negatívumnál. Ebben a játékban, amelyet mi játszunk, nem nyerhetünk. Bizonyos fajta kudarcok mégis jobbak a többinél, ennyi az egész." (George Orwell: 1984)

Az elmúlt alkalommal ott hagytuk abba, hogy Brúnónk ellátogatott a "bálba", ahol nyálas amerikai tinivígjátékokba illő módon találkozott szíve hölgyével, a Nevén Nem Nevezhető Tündérrel, és kicsiny lelke valósággal repesett a boldogságtól (Previously on Brúnó:ITT). A következő napokat boldog pislogással, barátainak való folyamatos lelekendezéssel, és bősz youtube-ozással töltötte, nagyjából naponta tízszer hallgatta meg a Dalt, amit hölgy énekelt el neki még ismeretségük hajnalán, a körfolyosón álldogállva (nem, nem ágyazom be ide e zeni műremeket, mert: egyrészt szánalmas mesefilmek főcímdalát hallgatni, másrészt pedig Brúnót azóta még a cím puszta említésével is ki lehet kergetni a világból). 

A külső szemlélő számára tehát minden tökéletesnek tűnt, a Hős maga is úgy gondolta, hogy ennél szebb már nem lehet a világ; azonban, ha az Ezernevű Harcos jobban odafigyelt volna, és nem lett volna elfoglalva a lelkében lobogó kicsiny rőzsedalokkal, bizony észrevehetett volna egyes jeleket. Ilyen volt például, hogy a Tavasztündér például gyanúsan elfoglalt, és a mérhetetlenül távoli tündérországból nem akar/tud eljutni abba a  nagy faluba, hol Brúnó kergeti álmait, pedig - mint utóbb kiderült - maga is ott végzi szakmai gyakorlatát (no nem a tündérséget, valami egészen mást). Hm. Furcsa.

Brúnónk tehát gyanútlanul kergette az álmobéli pillangót, majd egy idő után már ráunt arra, hogy Kimondani Is Tiltott Nevű nem képes egy előre egyeztett programon megjeleni, és egy idő után bizony felhagyott az álombéli pillangó kergetésével (értsd: nem volt képes felemelni a telefont, hisz megérti az ilyen finom utalásokat); amit érthető módon Hősnőnk rossznéven vett. Brúnót is elérte az a messze földön ismert kór, hogy találkozott valakivel,  és csodálkozott, hogy milyen hasonlóan gondolkoznak, úgy érezte, mintha ezer éve ismernék egymást, és rögtön a bizalmába fogadta. Valakivel, aki pontosan tudja, hogyan kell cirógatni az egóját, mitől alél el, és mire fog morcosan nézni.

Ma már tudja, hogy hiba volt.

A Hős pedig felvonta vitorláját, és elhajózott új, ismeretlen vidékek felé, abba az irányba, amerről kel fel a nap. Kedves olvasó, ha netalán látsz egy szomorú kutyaszemekkel kódorgó hőst, ki bánatosan bolyong kedvenc metropoliszod utcáinak viharos tengerén, emlékezz keserves történetére. Ne aggódj, nem fog belehalni fájdalmába, ilyet már sokan átéltek, és életben maradtak; mindenesetre segíts neki partot érni.

"Brúnó, a hős - történet folytatásokban" epizódok:

1. A Kezdet
2. A Vacsora
3. A következő napok
4. A végkifejlet felé

Kedves olvasó,

ki sziklaszilárd hittel reménykedtél az Ezernevű Harcosban, Brúnóban, hogy végre összeszedje magát, és csináljon valami értelmeset; nos, nem kell, hogy elveszítsd reményeid. Hősünk ugyanis végre-valahára rászánta magát, és lépett. Az elmúlt alkalommal ott hagytuk abba (Previously on Brúnó: ITT), hogy kedvencünk épp nem csinál semmit, csak arról győzködi magát rettenthetetlen harcostársaitól körülvéve, hogy emelje már fel azt a tetves telefont, és próbálja eladni saját magát. Tekintve, hogy Brúnó ugyan az adott pillanatban a Föld nevű bolygón létező férfiak legsármosabbika, egy igazi főnyeremény, ki után leányzók légióinak szíve dobog, ez nem lett volna túlságosan nehéz feladat.

Nem feledhetjük azonban, hogy emberünk éppen a vizsgált időszakban diplomázott a földrészünk egyik legrangosabb egyetemén, méghozzá "légvárépítész" szakirányon; így e feladat talán nem is tűnt oly' egyszerűnek.

Néhány nap után elközelgett a vizsgált szubkultúra egyik legfontosabb kora tavaszi-tél végi eseménye, egy fellengzősen "bál" névre hallgató este (Hm. A krónikás itt teljes egészében kifogy a szavakból, talán a spanyol "viernes cultural" kifejezés adja vissza igazán a fogalmat. Fontos, de nem kiemelt; ünnepélyes, de nem elegáns - azonban a hangsúlyos az ottlét, nem is igazán tagja e céhnek, aki kimarad.), amelyen természetesen a Tisztátalan Dzsentri is megjelent. Megjelent, és ott "óriási meglepetésére" találkozott A Nevén Nem Nevezhető Tündérrel, akit egyik állandó tettestársa invitált el, méghozzá azzal a kósza ötlettel, hogy esetleg hősünket gyorsabb döntésre kényszerítse.

Úgy nézett ki, hogy a döntésvégre megszületett. Brúnónk végre összeszedte magát, és megpróbált felelős, felnőtt férfi módjára viselkedni, olyan ember módjára, aki talán mégsem reménytelen (dehogy reménytelen, csak kedvencünk szeret mindent túldramatizálni - a szerző megjegyzése), és pontosan úgy sikerült e remek kis esemény, ahogyan ezt mndenki elképzelte.

 A Megszámlálhatatlan Nevű Hős hajnalra, mikorra az este véget ért, már "grammatikai fikciót" alkalmazott (a fogalom pontos kifejtését megtalálhatod Arthur Koestler: Sötétség Délben című művében); vagyis - tőle szokatlan módon az "én" helyett a "mi" szócskát kezdte alkalmazni. Nos, ezután azonban minden megváltozott.

"Most akkor mi van? Ennyi? Hepiend?" - Ne szaladjunk az események elébe, a következő részben minden kiderül!

"Azok, akik nem tudnak magukon nevetni, meghagyják ezt a feladatot másnak."

Nyájas olvasó,

ki már türelmetlenül vártad Brúnónk történetének folytatását, ne aggódj, a történet folytatódik. Az elmúlt alkalommal ott hagytuk abba (Previously on Brúnó: ITT), hogy hősünk vacsorája remekül sikerült, olyannyira, hogy a vendégsereg egyik tagjának szemei rabul ejtették, kezdeményezni azonban nem sikerült mert.

Teltek múltak a napok, és a hérosz egyre kétségbeesettebb ábrázattal üldögélt telefonját szorongatva, és várta a csodát, bár tudta, hogy csodák ilyenkor általában nem szoktak túl gyakran történni. Úgy gondolta, illene randevúra hívni a hölgyet; de minimum felhívni, és kedélyesen elcsvegni vele, hogy legalább annyira ne tűnjön érdektelennek. Kedvencünk azonban nem tette ezt. Ült és várt. Kívülről ugyanolyan rendíthetetlen türelemmel tette ezt, mint ha legalábbis az érdekelt félnek lenne illendő felhívnia őfelségét, és nem fordítva.

Volt ugyan egy félresikerült próbálkozása, amikorra közös vacsorázást tervezett - azonban kiderült, hogy az adott nap hamvazószerda, a böjt kezdete, ilyenkorra pedig ugyebár nem igazán lehet evős programot szervezni, amennyiben ez komolyan van véve, a kiszemelt illető pedig - mint a tündérek általában - a hagyományok rabja volt, így barátunk csodálatos ötlete kútba is esett villámgyorsan, legalább olyan sebesen tűnt el, mint az alpesi síző hóvahar idején, amikor véletlenül a szakadék irányába fordul.

Brúnó ezek után újabb napokat töltött a feladaton való elmélkedéssel, hiszen az okos tervezés híve, aki nemlétező hadtudományi tanulmányaiból azonban pusztán a haditerv kidolgozását sajátította el - sajnálatos módon azonban a "hadműveletek kellő időben történő megkezdése" című foglalkozáson nem vett részt.
A Tisztátalan Dzsentri a kapott kosár után (mely tehát igazából nem is volt kosár), alámerült bizonytalanságának rettenetes mélységeibe; ebben azonban segítségére voltak kicsiny cimborái is. Hosszú, nagyon hosszú haditanácsok következtek, amelynek vége rendszeresen abba torkollott, hogy az ezernevű harcos komor bólogatással kísérve kijelentette, hogy tudja mit csinálnia; és természetesen azt is kifejtette, hogy nem kér tanácsot.

Történni azonban még jó darabig nem történt semmi.

Vajon fog-e bármit is tenni ez rémes lassúsággal vekengő főhős, vagy mostantól végképp átfordul a sztori analitikus pszichoizébe? A következő részben kiderül!