Közlöny, tartalma a kihirdetés napján lép hatályba

KSKözlöny

KSKözlöny

CSI:Miami s08 - évadzáró

2010. június 06. - drhlaszlo

All fall down

Kora nyár van, az évadzárók ideje: május végén véget ért egyik régi kedvencem, a CSI: Miami 8. szezonja is. Az, hogy a Helyszínelők-franchise kezd kimerülni, egyáltalán nem titok (lásd: CSI: NY by Sixx), de ez nem is csoda: a három sorozat (CSI, CSI: NY és CSI: Miami) forgatókönyvíróinak az évadonkénti kb. 24 rész összehozása ennyi leforgatott rész után már igen nehéz dolga van, ha bármi újat akarnak kitalálni, egyre nehezebb olyan történeteket összehozni, amelyik jövő héten is a képernyő elé ültetnek. Ez most csak részben sikerült: az elmúlt évek legsemmilyenebb évada volt a mostani.
A forgatókönyvön kívül gond az is, ha kifullad az adott karakter: mondjuk a CSI-családnál ez kis gond, itt úgysem hangsúlyos annyira a főhősök magánélete, illetve amikor mégis, akkor sem látunk annyit, hogy ráunjunk.

Kedvenc helyszínelőink kalandjai azonban kezdenek unalmasak lenni: az előző, egyébként jól sikerült évad után most nehezen találtak a magukra a színészek is, illetve az egyes részek is kezdenek semmilyenné válni.
Ötletesnek ötletes volt az évad nyitó részének visszatekintése, de az ebben rejlő potenciált nem használták ki, és bátortalanul nyúltak a szereplőgárdához is: ugyan hoztak egy új versenyzőt Jess-t (Eddie Cibrian) a csapatba, az elődje, Eric Delko (Adam Rodriguez) nem került kiírásra. Kár, mert (bár nyilvánvalóan a női nézők zokogtak volna) a karakterrel már annyi minden történt, hogy unjuk a privát nyűglődését, és az évad alatt folyamatosan úgy tűnt, az írók maguk sem tudják, mi legyen Eric sorsa.
Az évad egyik merész pontja volt a hármas crossover: a gonoszt az igazság bajnokai mindhárom városban üldözték, és így a karakterek átmászkáltak egyik sorozatból a másikba – nos, nem baj, ha ebből nem lesz rendszer. Ami a hatodik évadban működött Miamiban és New Yorkban, az nem működött most: kaptunk a Criminal Mindsba illő bűnügyet, és mellé teszetosza és bizonytalan helyszínelőket. Ami baj, mert hiába hozta az egyébként egyre kevésbé maníros Horatio (David Caruso) a tőle megszokottat, és hiába volt egészen vállalható Mac Taylor, sajnos – az általam egyébként kedvelt – Laurence Fishbourne Raymond Langston szerepében túl tökéletes Gil Grissom-utód az eredeti sorozatban, amiben pont a szakállkirály rovarszakértő nem volt szimpatikus, és sajnos utóda sem az.
Szerencsére az írók rájöttek, hogy a Horatio 6. évadban előkerült családjának erőltetése nem nyerő, így most csak egy részben szerepelt fia, Kyle, ráadásul a szezon egyik legjobb részében, bár ez utóbbi körülmény nem Kyle érdeme.
A többiek közül Ryan Wolfe (Jonathan Togo) egyre inkább kinövi magát, egyre meghatározóbb arca a sorozatnak, és ez előnyös folyamat, Calleigh (Emily Procter) szokásosan jó szereplő, ráadásul most valahogy emberibb lett, mint eddig volt. Meglepetés, hogy Natalia (Eva La Rue) nem már nem csak a sorozatbeli ügyeletes eyecandy-szerepre alkalmas, hanem egyre ügyesebb – igaz, ennek három év után talán már ideje is volt.
Maga az epizód – bár a hatodik évad évadzáróját persze nem tudja felülmúlni – nem volt rossz, és a vége (az utolsó néhány másodperc kivételével) bár sejthető volt, de nem volt zavaró a puskapor túl hamar történt ellövése. Maga az ügy szerencsére kacifántosabb volt, mint azt megszokhattuk, és végre Horatio tévedett. Már magában ez szokatlan, ám üdítő volt.
 Várjuk a 9. évadot, de ennél azért több kell a jövőben. 

Júniusi eső

Brúnó egy lemondó sóhajjal csukta össze esernyőjét, és egyre inkább hitte, hogy a globális felmelegedés igazából nem is létezik, de igény az volna rá. Legalábbis most – hősünk kedvenc lakóhelyén ugyanis szokatlan hideg volt, ráadásul napok óta ömlött az eső. Ahhoz képest, hogy az időjárástudorok (és a naptár) szerint vastagon nyár volt, erősen őszi eső esett, és még a levegő illata is olyan volt, mint az kedélyes októberi délutánokon megszokott.

Hősünk tehát bosszankodott. Unta, hogy mindenhová cipeli magával az ernyőjét, ami az elmúlt néhány napban művi toldalékká vált, mint másnak egy szemüveg, vagy egy mankó. Brúnó szerette hazájának kontinentális éghajlatát, és ugyan Angliát szimpatikusnak találta, de ez a szimpátia semmi esetre sem vonatkozott Albion időjárására.

Unta, hogy rendszeresen elázik, és unta azt is, hogy nem csinálhatja azt, amit szeretne. Már egy ideje ugyanis arra ácsingózott hősünk, hogy kedvenc Valakijével együtt a zöldben sétálni megy, lehetőleg jó hosszan – és most elég volt kiejtenie száján az „Arborétum” szót, ahol sétálni szeretett volna, máris megjött a zuhogó eső. Zuhogó esőben pedig sem sétálni, sem séta közben padra csücsülni nem lehet.
Brúnó tehát látszólag szürkén és szomorkásan sóhajtozott, belül azonban ujjongva figyelte a percek múlását – hiszen nemsokára találkozik a Tündérrel. Élvezte ezeket a perceket, a készülődés jóleső izgalmát, az odaút boldog türelmetlenségét és a várakozás izgatott szívdobogását, egyáltalán nem tűntek elveszett időnek.
 
Mert amíg a Valaki nem volt a Valaki, és a sok valaki között kellett válogatni, akkor persze Brúnó élvezte, hogy akkor és oda megy, ahová éppen akar. Mindig akadt valami, amivel le lehetett kötni a fölös energiákat és az időt is – így lehetett azt állítani, hogy tulajdonképpen nincs is szükség senkire, hiszen most ideje sincs, és remekül megvan így is.
Aztán békésen belibegett a képbe a Valaki, és nem is volt már szükség ezekre a bájos hazugságokra – hősünk rájött, hogy mennyivel másképp esik a séta, ha közben boldogan szorongatjuk a világ legkecsesebb kezét, hogy mennyivel jobban esik a szellő, ha közben egy valószínűtlenül selymes hajzuhatagba kap bele, és hogy mennyivel másképp esik az üldögélés a padon összebújva, mint ha csak újságot olvasunk rajta.
 
Még az eső sem esik olyan vigasztalanul – gondolta Brúnó, és örömmel figyelte, ahogyan csendesedik odakinn a bús csöpögés, épp akkor, amikor feltűnt az érkező Valaki a járdán. 

Magashegyi Underground - Szívtakarítás

Fringe S02 - évadzáró

OVER THERE

Vége a Fringe második évadának is. A tavalyi, első évadot szerettem, így nagy elvárásokkal kezdtem nézni a második szezont is, azonban az alapsztori, amelyet J.J. Abrams kissé X-aktákról mintázott, most kissé másképp működött, mint korábban.

A főszereplők nem változtak sokat, a főhős továbbra is Olivia Dunham ügynök (Anna Torv), az FBI áltudományos részlegének tagja, Peter Bishop, a segítő (Joshua Jackson), Walter, a bogaras tudós (John Noble), akik különleges eseményeket igyekeznek felderíteni.
Az évadban volt néhány jó pillanat, és sajnos volt néhány olyan perc is, amikor nagyon leült az egész. Évközben keringtek hírek arról, hogy a FOX elkaszálja a történetet, mert gondok vannak a nézettséggel, de ez később helyreállt, illetve kicsit látszott, hogy a Lostot is író J.J. Abrams jóval kevesebbet szöszörgött most a forgatókönyvvel, mint tavaly.
Egyrészt gond volt itt is az, ami már a múltkor a Nip/Tuck-nál is előkerült: talán túl korán lőttek el olyan ötleteket, amelyekre később szükség lett volna, és a nézők pedig hozzászoktak az állandó felfokozott izgalomhoz és az üresjáratokat néhol unalmasnak találták. Másrészt pedig nem tett jót az évad közbeni szünet sem. Úgy látszik, ez a szünetkérdés állandóan nyomasztja az írót, már annak idején a Losttal is voltak ilyen problémák. Az ehhez hasonló, sorozatokban, ahol az összekötő szál sokkal fontosabb szerepet kap, egyértelműen rossz a szünet, ugyanis a nézőnek nem elég a részek elején lévő "previously on Fringe" összefoglaló, és előbb-utóbb rá fog unni a látszólag fületlen-farkatlan történésekre.
Az évad egyértelműen Peterről szólt: az első évad végén kiderültek alapján ez várható volt, és szerencsére több szerepet kapott Broyles (Lance Reddick), azaz Olivia főnöke is, ami nekem nagyon tetszett - sikerült ugyanis sokban árnyalni a személyiségét, és nem csodálkoznék, ha később sokkal fontosabb lenne az ő magatartása is. A tavalyihoz képest sokat fejlődött Walter karaktere, bár a kissé őrült tudós szerepében még vannak kiaknázatlan lehetőségek (főleg a második évad évadzáró részei tükrében). Az, hogy ez sikerül, nem annyira a forgatókönyvnek, mint inkább a szereplőnek köszönhető: John Noble ugyanis - bár nincs hosszú tévés előélete - eredetileg egy remek színpadi színész.
Anna Torv is sokat fejlődött tavaly óta, amikor azt kritizáltuk, hogy összesen három nézése van: ijedt, haragos és elszánt. Nem az ő hibája, ha egyes epizódok kissé sótlanok lettek, Joshua Jackson pedig egészen kiváló lett ebben az évadban.
Az évadzáró duplarész nekem kifejezetten tetszett, bár voltak kiszámítható fordulatok, illetve néhány olyan kérdés is nyitvamaradt, de ezekre úgysem kapunk választ rögtön az évad elején (miért van odaát több helyen karantén? kicsoda Mr. Bishop valójában a másik világban?), mert ugye J.J. Abrams is a "sátán fattya" (kösz, Sixx!), az évad végi cliffhanger pedig várható volt, de ebben a formájában kissé mégis meglepő. A harmadik évadot tehát nagyon várjuk, reméljük, legalább olyan lesz, mint az évadzáró.

Fringe évadzáró (Over There) - trailer

Májusi napsütés

Brúnónk dobogó szívvel készülődött egy környékbeli kisváros későtavaszi ünnepségére - idáig ebben semmi különös sincs, hősünk rendszeresen mászkált ilyentájt mindenféle nyárköszöntőkre.

Ez most azonban más volt, mint az eddig megszokottak: már napok óta izgatottan várta ezt a délutánt. Hogy miért? A válasz nem túl bonyolult: hogy végre újra láthassa a Valakit, hogy elveszhessen a tündérkirálylány barna szemeinek csodálatosan mély csillogásában, és megfigyelhesse azt a ritka tüneményt, ahogyan a szikrázó napsütés, mely ilyentájt csak az Alföldön érvényesül a maga tétova gyönyörűségében, elhomályosodjon abban a percben, ahogyan könnyű lépteivel megérkezik a várt lény.

Brúnó napok óta várt erre a délutánra: erre gondolt akkor, amikor a kedvenc salátáját csinálta, akkor, amikor a hétvégi vendégsereg kedélyes fecsegését hallgatta - és akkor is, amikor igazi örömautózást rendezett, és nyugalmasan haladt a kijelölt találkahely felé.

A valódi találkozás örömét leírni azonban csaknem lehetetlen. Villanásokkal érzékeltetni pedig - nos, ez bár több, mint a semmi, mégis elégtelen. Legyen elég annyi, hogy Brúnó, ha csókolózik, egyszerre harminckilenc izmát veszi igénybe. Ha nem szerelmes. Ha szerelmes: hujjuj!

 

A Kacsacsőrű Emlős

Ő az egyik legfeltűnőbb lény a földön, és természetesen a menőjenő igazi párja, testi-lelki társa. A kacsacsőrű emlős azonban nem születik ilyennek, létrejötte leggyakrabban hosszas folyamat eredménye, amely folyamat mindig a középiskolában indul; ugyanis testileg fejlett, magabiztos viselkedésű, vagány csaj, tehát az egó később is az egekig fog érni.

A kacsacsőrű emlős maga a nagybetűs Nő. Viselkedése is ennek megfelelő: fiatalon kedves-kacarászós, leheletnyit megjátszós, de ekkor még semmi esetre sem irritáló. Külseje általában átlagos, vagy alig átlag feletti, néha épp csak karistolja a többség mércéjét, azonban az általa előnyösnek tartott adottságait közszemlére teszi, hiszen ezzel egyrészt felhívja magára a menőjenők figyelmét, másrészt pedig a többi lányt azonnal elönti a sárga irigység. Ruhái színe mindig rikító, lehetőleg alaposan kivágottak és természetesen feszülősek, kedveli a párducmintát is, egy platformszandálért pedig mindent hajlandó megadni, és gyakorlatilag képtelen strasszok, felirat, vagy legalábbis feltűnő márkajelzés nélküli ruhadarabot választani.
Örök kiegészítő – ahogyan a menőjenőnél a kézben hordott pénztárca és a mobiltelefon – a fél arcot takaró pornószínész-napszemüveg és a vékony („slim”) cigi. Erősen és sokat sminkel: bátran rajzol magának égigérő cicaszemeket a tetovált szemöldök alá – a „kevesebb néha több” és a „visszafogott elegancia” kifejezések mindig is ismeretlenek voltak számára. Külseje miatt kapta nevét is, miután egész életében igényes külsejére, ezért – főleg ha anyagilag kicsit megszalad – hajlamos szépészeti beavatkozásokra is. Miután ezek közül az ajakfeltöltés a legegyszerűbb, ezért könnyen kialakíttatja magának a jellemző szájacskát, ami ráadásul ízléses kontúrtetoválással is hangsúlyoz, a rendszeres szolitól bőre kissé rücskös lesz, amit az önbarnító sötétnarancssárga színe csak tovább fokoz. Popsija fölött szívesen hord nonfiguratív tetoválást ("ribancrendszám"), amire "még ötvenévesen is büszke lesz" - állítja húszévesen.
 
A kacsacsőrű emlős magabiztos, nagydumás nő, gyakran némi ezoterikus érdeklődéssel, de kedvenc filmje legalábbis mindig a Twilight, kedvenc írója – ha véletlenül van, bár nem gyakori – pedig Coelho. Szeret és (saját maga szerint) tud is élni, ezért gyakran jár bulizni – ahol olcsó dance zenét hallgat, ismerkedik a dj-vel, hogy páratlan ízlését könnyen a világ tudomására hozhassa.
Beszélgetni vele különös élmény: előfordul elég gyakran, hogy iskolában bár jó eredményeket ér el csajos szorgalmának köszönhetően, mégis tájékozatlan a világ dolgaiban, ezért témái köre szűk, ezek általában a divat, barátai hogyléte, a sztorik és néhány általános lózung köré korlátozódnak; tehát a közös időtöltés vele általában könnyen feledhető élmény. A kacsacsőrű emlős tehát a fogalom eredeti jelentése szerint tulajdonképpen nem buta, viselkedése és általános érdektelensége miatt tulajdonképpen mégis az.
 
Viselkedése mindig határozott. Leugat, hülyének néz, a menőjenőhöz hasonlóan korlátlanul szerelmes önmagába, és baromságokból csinál elvi kérdést, hajlamos mindennapos apró bosszúságokat túldimenzionálni és ezek miatt késhegyig menő vitákba belemenni, amik vége persze mindig örök harag. Érdekeit folyamatosan szem előtt tartja, ez maga szerint tökösség, míg a világ számára önzőnek tűnik. Kevesen kedvelik, mert harsány és törtető, ráadásul mindig tapintatlan.
 
Vezetni maga szerint sportosan és dinamikusan vezet, tulajdonképpen azonban ez csak azért tűnik így, mert csak két módszert ismer, a padlógázt és satuféket – járműve ezért már fiatalon leharcolt, karcolt, és belül iszonyúan piszkos és elhanyagolt.
 
Ízlését, gondolkodásmódját és világlátását persze egyedinek és eredetinek hiszi, párkapcsolatban pedig valóságos főnyeremény. Ugye ő is szimpatikus? 

A Menőjenő

A Menőjenő egy különleges jelensége a világnak: az igazi, mindenütt előforduló, sötétben bujkáló majom. (A Menőjenő minden esetben férfi, a női egyedek teljesen más szubkultúra, az úgynevezett "Kacsacsőrű Emlős" képviselői, rájuk egy más alkalommal térünk ki.) Találkozhatunk velük iskolában, munkahelyen, bevásárlás közben a boltban, és az utakon is.

Menőjenőnek lenni ugyanis elsősorban életforma, de e mellett stílus is.Hogy kik is a tartoznak ebbe a fajba? Nos, páratlan fajtagazdagság jellemzi őket: a terepjárós vidéki építési vállalkozótól  a menő egyetemek summa cum laude végzett, lenyalt hajú majmain keresztül egészen a tuningsuzukis-kettesgolfos Zselézsoltikig terjed a skála, ahol megtalálhatóak barátaink.

Adott a menőjenők népviselete: felnőtt, kifejlett példányok szívesen hordanak farmert, bőrdzsekit és napszemüveget, illetve - szükséges, gyakorlatilag elengedhetetlen kiegészítőként - kézben hordott pénztárcát és mobiltelefont. Ha a menőjenő öltönyös munkahelyen dolgozik, akkor ingének legfelső gombja mindig ki van gombolva, nyakkendője tőzsdecápásan meglazítva, és ingujját mindig feltűri, öltözéke mégsem topis. Nem, épp ellenkezőleg: sikeres, határozott, de elfoglalt férfi képét sugallja, aki akkor is minden nehézséggel dacolva végzi fontos feladatait, amikor mások már lustálkodnak. Nem, a menőjenő nem mártír, bátran fúrja kollégáit, hiszen erre a feladatra csak ő képes, ő az, aki rendbe tudja tenni a céget, ő az, aki képes megtanulni a jövendő hivatáshoz szükséges tudnivalókat, és csak neki van elegendő kiállása, bátorsága és esze, illetve ereje az élethez, hiszen mindenki más egyértelműen Taigetosz-pozitív.

A menőjenő mindenekelőtt férfias. Nagyhangú, gyakran borostás, aki mindig kiáll vélt vagy valós érdekeiért, aki szívfájdalom nélkül megtesz népszerűtlen dolgokat is, de persze ügyesen és határozottan csajozik, ha pedig partnerével közösen mennek valahová, akkor látványosan markolássza a csaját, mintegy ezzel is demonstrálva férfiúi képességeit és macsós báját. Ingét rendszeresen amennyire csak lehet, kigombolja, hiszen egyrészt ő sosem fázik, másrészt pedig mindenkinek látnia kell az ő balta mellizmait.

A menőjenő dinamikusan és határozottan vezet, a volán mögött is igazi alfahím. Padlógázzal gyorsít, ledudál, levillog - hiszen egyrészt nem ér rá egésznap tökölni, másrészt pedig béna vagy. Meg amúgyis szar a kocsid. Meg minek mész gyalog. Ahogyan az első tavaszi napsugarak előbújnak, ő leengedi a jármű két első ablakát, hogy a többiekkel együtt hallgathassa a zenéit, illetve hogy a hölgyek gyönyörködhessenek benne. Késő tavasszal azonban felhúzza az ablakot, és csodálatos huszonhárom fokos napsütésben is zárt üveg mögül szemléli a világot - hiszen autója természetesen légkondis, annak pedig mennie kell.

Menőjenővel beszélgetni egyfajta szellemi mazochista orgia - hiszen hősünk a világot két részre osztja: az egyik önmaga mély tisztelete, a másik pedig nevetséges, csökkent képességű többiek undorító egyvelege. Átnéz rajtad, kizárólag véleményét mantrázza, és lenéz mindenkit - ennek a véleményének hangot is ad, nem zavartatja magát attól sem, ha az általa fikázottak hallótávolságon belül vannak.

Ugye szimpatikus?

Kávéillat

Hogy miért is más a mindenféle kávézókban kávé címén a szervezetünkbe integrált lötty, mint az, amit otthon, a legteljesebb kényelemben, régóta kiérlelt recept alapján kotyvasztunk? Nos, a válasz rémségesen egyszerű.

Egyedül kávézni ugyanis nem jó. Vannak dolgok, amelyek a szokásos rituálék nélkül nem működnek. Brúnó - mint arról már mindenki meggyőződhetett - amúgy is fokozottan kötődött bizonyos mindennapi szertartásokhoz, és ezek közül az egyik legfontosabb a kávézás volt. Hogy miért? Egyrészt természetesen a magyar gazdaság és közszféra amúgy sem működne a koffein benzinje nélkül, és Brúnó is igényelte az irodai patkányok szokásos tápját, másrészt ez egy társasági sport. Nem is akármilyen, nem lehet akárkivel űzni.

Mostanában hősünk rászokott a délutáni kávéivászatra is. Érdekes, ugyanazt a kávét issza, mint máskor, ugyanannyi tejjel, ugyanannyi cukorral, mégis sokkal finomabb. Hogy miért kávézik Brúnó délután is? Azért, hogy az asztalra könyökölve ihassa a Valaki szavait, azért, hogy kényelmesen hallgathassa hangjának csodálatos csengését, és barna nedűből felszálló finom pára függönyén át láthassa  őt.

Róisin Murphy - Slave to love

Tétovázó tánclépések

Brúnó kissé feszülten ácsorgott az utcasarkon a szokatlanul borult ég alatt. Nem pusztán lógott az eső lába, nem. A felhők szélén épp játékosan lóbázta a lábát az év talán legnagyobb zivatara, és a tavaszi délutánhoz méltatlanul hirtelen kiürülő utcán lassan végigfújt egy enyhe szellő, mely felvillanyozta esernyőjét zavartan szorongató hősünk szívét.

Nagyjából ekkor tűnt fel a Valaki, és jókedvűen közeledett a hihetetlenül zöld lombok alatt. Brúnó egyből elfeledett mindent: fáradtságot, morcosságot, tompa fejfájást, és elindult a Tündér felé, akinek valószínűtlenül mélybarna hajába épp akkor kapott bele pajkosan a szél, ahogyan pillantásuk összeakadt, és kissé sejtelmes mosoly jelent meg szája szegletében. Hősünk sosem tudott betelni a királylány arcának mosolygödröcskéivel, és most is úgy nézett rá, mintha még sosem látta volna így nevetni.
Ki tudja azt, hogy mi játszódik le ilyenkor a szavakon túl?
 
A tisztátalan dzsentri valahányszor találkozik azzal, aki fontos neki, mindig meglepődik, hogy mennyi új és új arcot lát ugyanabban a személyben. Ki tudná pontosan lefesteni az egymásba fonódó ujjak titkos játékát, az egymáshoz simuló bőr lassan összeolvadó, és mégis olyan eltérő selymességének biztonságos érzését, vagy szempillák csodálatos megrebbenését?
 
Kisvártatva kedvenceink betértek egy kellemes kávézóba, ahol csoda történt. Valahogy jobban ízlett a mára már megunt capuccino, és a Brúnó nyelvéhez érő ásványvízbuborékok pezsgése is kellemesebb volt, mint máskor.
Persze lovagolhatnánk a kávézó hangulatán, a dekorpanelek finom európaiságán, a burkolatok kellemes textúráján, de minek. Brúnó ezeket szinte észre sem vette, mert épp elveszett egy szempárban.
 
Mert nem egyszerű Valakit találni a valakik között.

Oasis - Wonderwall

Mávkaland

Az egy dolog, hogy a viharban leszakad egy felsővezeték valahol az Alföldön, és emiatt késnek a vonatok. Az is rendben van, hogy már az indulási oldalon is gondok jelentkeznek, és nem tudják indítani sem a járatokat.

Az azonban nincs rendben, hogy a MÁV munkatársai semmilyen felvilágosítást sem képesek adni, Sem a vonat mellett békés egykedvűséggel bagózó kalauz, sem az „információ” feliratú ablaknál ülő hölgy, sem pedig a Nyugati ügyeletese. Az sincs rendben, hogy a hangosbemondó még este nyolckor is arra hívja fel a figyelmet, hogy „a 18:11-kor Szeged felől érkező IC előreláthatólag 20 percet késik.”
 
Mint ahogyan az sincs rendben, hogy a MávDirekt munkatársai sem képesek értékelhető segítségre. Az pedig nem megoldás, hogy a bejelentik, hogy „Ceglédig elvisz ez a vonat, onnan pedig talán pótlóbusszal, de nem tudok pontosat mondani." Mert úgy tudom, hogy a kalauz az, aki felelős útközben a vonatért és az utasokért. Ez a a hozzáállás azonban minden, csak nem felelős magatartás, sokkal inkább egy koszlott és működésképtelen afrikai diktatúra állami szerveinek működés(képtelenség)ére jellemező.
 
Talán azonnal fel kellene számolni a vasutat, és a maradványokat eladni a GySEV-nek, vagy a Deutsche Bahnnak, mert ez így nem maradhat.
Balesetek és nem várt műszaki problémák mindenhol előfordulnak. Jó, Japánban a Shinkanzen talán ritkábban áll meg valami miatt, de nem ez a fő probléma. Ami leginkább zavar, az a dolgozók üres cinizmusa, az, hogy amikor történik valami, hirtelen egy szó nélkül bezárják az információs ablakot, hogy a táblára semmit sem írnak ki, hogy a hangosbemondó nem mond újat. Illetve az bosszantó, hogy ilyenkor felszívódnak a vágányok mellett máskor permanensen ott bagózó vasutasok, a vonatkerék-krampácsolók, illetve úgy áll a vonat a vágányon, hogy nincs ott a személyzete.
 
Aztán az sem volt elegáns, hogy - tekintve Ceglédtől vonatpotló lett volna - a busz sehol sem volt, "mert a MÁV lemondta az előbb", ahogyan azt egy békésen cigiző volános úr közölte, és mégis "valami vonat" jött, amiről azonban az állomás ügyeletese sem tudta (!), hogy mikorra várható. Késő estére pedig megdőlt egy rekord: Bp.Nyugati - Kecskemét: 4 óra 20 perc.
 
Úgy tudom, hogy valamikor réges-régen vasutasnak lenni megbecsült dolog volt. Ezek azonban már régen nem vasutasok: ezek csak sínbohócok.
 
Kapott tehát a MÁV tőlem egy szép szerelmes levelet, íme:

"Tisztelt MÁV-Start Zrt.!

Nagyjából hat éve használom rendszeresen az Önök szolgáltatását, jelenleg a CIV00313201. számú bérlet tulajdonosa vagyok.

Tegnap este a Nyugati Pályaudvarról 18.53-kor induló 766-os számú Intercity járatukkal kívántam eljutni Kecskemétre, amelyre 2010. május 12. napján délelőtt 9 óra 31 perckor Kecskemét állomáson megváltott IC pót- és helyjeggyel rendelkeztem (száma:CIV00313203, 21-es kocsi, 42-es hely).
Sajnos a vonat nem közlekedett, és csak a 6108-as számú, Cegléd-Szolnok-Debrecen irányába közlekedő gyorsvonattal tudtam - jelentős késéssel eljutni Ceglédig, ugyanis munkatársaik tájékoztatása alapján onnan vonatpótló autóbusz közlekedett (volna), ám pontosabb információt sem a Nyugatiban megkérdezett dolgozóik, sem pedig a hangosbemondó, illetve az információs tábla sem nyújtott.
A szerelvény Ceglédre érkezése után a vonatpótló autóbusz indulásáról információt nem nyújtottak, ott tájékoztatás sem a kalauz, sem a hangosbemondó, sem pedig a tábla útján sem történt. Az állomás előtti  - vélhetően felújítás miatt felbontott - területen álldogáló kollégájuk jelezte, hogy "busz nincs, lemondtuk", majd a személypénztárban munkatársuk kérdésre jelezte, hogy jönni fog egy vonat, az elvisz Kecskemétre, ám pontos időpontot megadni még hozzávetőlegesen sem tudott.
Az érkező szerelvénnyel 22 óra 30 perc körül érkeztem meg Kecskemét állomásra.
A szolgálatban lévő pénztáros az IC pótjegy árának visszatérítésétől elzárkózott.
Fentiek alapján a szabályszerű határidőn belül

p a n a s s z a l

kívánok élni Önök felé, figyelemmel az alábbiakra:

Az országos működési engedély alapján végzett vasúti személyszállítás részletes feltételeiről szóló 271/2009. (XII. 1.) számú Korm. rendelet 17.§ (2) bekezdése értelmében a vasútnak az utas felé a forgalmi akadályról tájékoztatási kötelezettsége van, illetve ugyanezen jogszabályhely (1) bekezdése szerint pedig köteles gondoskodni az utas elhelyezéséről és biztonságáról.

A Máv-Start Zrt. az üzletszabályzata III. fejezet 2.1.4.pontjában foglalt tájékoztatási kötelezettségét nem teljesítette.

A korm. rendelet, illetve az Önök üzletszabályzata III. fejezetének 1.1 és 1.1.3. pontjai alapján eltérő minőségű szolgáltatás esetén a vasútnak térítési kötelezettsége van.

Fentiek alapján továbbá kártérítési, illetve minimálisan visszatérítési igényt kívánok bejelenteni az üzletszabályzat III. fej. 2.2.2, 2.2.3., és 2.2.5. pontjai, illetve az Európai Parlament és a Tanács 1371/2007/EK rendelete, illetve a 271/2009. (XII. 1.) Korm. rendelet vonatkozó szabályai alapján.

Tájékoztatom, hogy jelen panaszom elutasítása, illetőleg a válaszadásra nyitvaálló, legfeljebb 15 napos határidő be nem tartása esetén az ügyben hatáskörrel és illetékességgel rendelkező Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatósághoz kívánok fordulni.

Tisztelettel:

XXXX"

Reméljük, válaszolnak.

Nip/Tuck - Búcsú

Nos, vannak olyan sorozatok, amiket valamikor korábban békésen be kellett volna fejezni egy normális lezárással, és akkor úgy emlékeznénk rá, mint sikeres történetre.

A Nip/Tuck (Kés/Alatt) is ilyen. Valaha az egyik legzseniálisabb történetvezetésű széria volt, ami úgy volt izgalmas orvossorozat, hogy mentes volt azok minden szokásos kliséjétől. Az alaptörténet ugye nem túl bonyolult: adva van két sikeres floridai plasztikai sebész, Christian Troy (Julian McMahon) és Sean McNamara (Dylan Walsh), akiknek látszólag mindenük megvan. Nos, a látszat csal: Sean házassága romokban, Christian pedig szenved a menő playboy szerepében. Innen indultunk 2003-ban, hogy most a 7. évad végén, a 100. résszel búcsút inthessünk (valaha volt) kedvenc sebészeinknek. 

Az elmúlt évadok tekintetében azt kell, hogy mondjam, éppen ideje volt. Nagyon sokat ártott a sztorinak a 2007-es írósztrájk, de a problémák akkor jó ideje látszottak. Az első három évad ugyanis nagyon erősre sikeredett, és ezekbe a részekbe az írók annyi ötletet és fordulatot helyeztek, hogy ezt már nem lehetett fokozni - jöttek az egyre vadabb ötletek, ráadásul a helyszínt is áthelyezték Miamiból Los Angelesbe, ezután pedig már valahogy nem találtak magukra szereplőink. 

A sorozat külsőségeivel sosem volt gond: az operatőrök és a kellékesek profi munkát készítettek, a gyártó F/X pedig valószínűleg szívlapáttal hányta a pénzt az első évadba, és a többi főszereplő kiválasztása is több-kevésbé jól sikerült. Főleg Kimber (Kelly Carlson) volt telitalálat, de nem volt rossz Sean felesége, Julia (Joely Richardson) sem. Borzasztó volt azonban Matt, Sean fia (John Hensley), valahogyan sosem volt több egy irritáló Michael Jackson-hasonmásnál, ráadásul a szerep, amit az írók összehoztak neki, már a második évad közepétől kezdve üvöltött egy alapos "péklapáttal tarkóncsapás" után.

A negyedik évadtól azonban nem csak az állandó történetszál vállt egyre fárasztóbbá, hanem egyre vadabb mellékszereplők (akár mint "napibetegek") tűntek fel, ám sosem voltak ténylegesen kihasználva, és a műtétek egyre inkább kizárólag öncélú naturális megjelenítése is sok volt. És ami a nagyobb baj: unalmas is. Látszott az alkotók munkáján, hogy elég volt: a színészek is fásultabbak lettek, és valahogy mintha az annak idején "legbetegebb" (és itt pozitív a jelző) széria sajnos tényleg az egyik legbetegebb marhasággá vált.

A vég mindenesetre dicstelen lett. Nem vagyok óriási sorozatjunkie, de ilyen lapos és semmitmondó befejezést még nem láttam, bár nem mondom, hogy nem érte meg azt a 43 percet, mindenesetre nem így kellett volna ezt befejezni - bár az utolsó két évad alapján már mindenre fel voltam készülve.

Nos, mindenesetre kultsorozat (volt) a Nip/Tuck, de egyre inkább paródiává vált. Kár érte. A "főíró" (creator) Ryan Murphy pedig dicséretet érdemel, de ezért a végért haragszom.

Nip/Tuck OST: "Make me beautiful"

süti beállítások módosítása