Brúnó vidáman ballagott az egyébként kellemetlen szélben, és magában dúdolt egy kellemes kis dalt.

Oka volt annak, hogy fel volt dobva: hamarosan találkozik a Tündérkirálylánnyal, és jó kedvét még ez ronda, késő őszi hangulatú szél sem tudta elrontani.Amikor hősünk meglátta, hogy ahogyan kiszállt a Valaki az autóból, rádöbbent, hogy milyen hasznos az orkánerejű gusztustalanság, ugyanis a lány barna haját egyből összefújta a szél, és a jólfésült frizura tincsei pajkos táncba kezdtek, magukra vonva mindenki szemét a szürke, délutánon.
Később, amikor a szeptember elsejéhez nem illő módon korán kiürült utcán a Királylány kezét fogta, az Ezernevű lopva profiljára nézett, és megint megindították a lány kecsesen ugrándozó fürtjei, és melegség öntötte el hősünk szívét. Azok a vékony hajszálak ugyanis nagyon tudtak ugrálni, egyszerűen úgy mozogtak, mintha a nyak minden mozdulatát erősebb kontúrokkal húzták volna ki.

Yonderboi - People always talk about the weather

Értem én, hogy az ORTT utódszervezete meg akarja szabni a kertévéknek, hogy eszükbe ne jusson elővenni Mónikát és csapatát, de őszintén, nem lenne sokkal egyszerűbb és békésebb csendben agyonhallgatni ezeket a műsorokat?

Szép dolog a népnevelő szándék, megértem, hogy vannak dolgok, ami mellett a hatóság nem mehet el szó nélkül – de ez a leveles üzengetés nem méltó egy állami szervhez, főleg, hogy okafogyott lesz ez az egész, mihelyst nem asszisztál a hatóság a botrányműfaj (trash reality, kibeszélőshow...stb.) médiazajához.

E mellett ne feledjük azt sem, hogy Átlag Béla és becses neje unni fogja, ha nem láthat valami könnyed marhaságot, valamit, ami kikapcsolja. Lehet ez akár valami bugyuta szappanopera vagy akár focimeccs, de a társadalom java része nem igényli, hogy minden este unalmas stúdióbeszélgeteséket nézzen a Nagy Magyar Kérdésekről, a székelyek őstörténetéről, vagy egyéb, kulturálisan és morálisan bizonyára felettébb hasznos, ám borzasztóan unalmas témában szerezzen új ismereteket. Nem, Átlag Úr és kis családja szórakozni vágyik: leül tehát a zajláda elé. Esetleg nem érdekli a politika, vagy most épp nem kíváncsi rá, tehát keres valami jót. Mit talál?

Az m2-n sportközvetítést, az mtv-n épp kétszázadszor vetítenek valami unalmas kabaréjelenetet (az „Üdítő” című műsor Szilágyi Tiborral a magyar televíziózás egyik legszomorúbb terméke), és hidegen hagyják a celebhírek és saját gyártású elszomorító esztrádműsorok is, akkor mit választhat? Legszívesebben filmet nézne, de azt a magyar kertévék vélhetően a videokölcsönzők hátsó polcain lévő idióta vígjátékok és lejárt szavatosságú akciósztárok zs-kategóriás produktumai közül válogatnak, így nem maradt más, csak a relatíve friss és élvezhető amerikai sorozatok. Így lesz az átlagnéző szépen lassan sorozatjunkie. 

Néhány évvel ezelőtt történt, nagyjából akkor, amikor az RTL elkezdte vetíteni a CSI:Miamit és a Lostot, ezzel pedig egycsapásra megjelentek itthon is az újgenerációs sorozatok. Előtte a hazai tévékben Derrick ment, amit ugyan imádtam, de ekkorra már kikopott a tévéből, illetve a szombat-vasárnap délutáni kötelező adásidőtöltelék létezett: a JAG, Szupercsapat, Xena és hasonló olcsó és kimondottan vacak szériák, illetve a sikeresek, akik HBO-val rendelkeztek, már nézhettek Sopranost is.

Ezután azonban a földi sugárzású tévék is rákaptak a heti sorozatokra, és ez – a korábbiakhoz képest – jó döntés volt. Nagyjából ekkora fulladtak ki végleg a valóságshow-k (BB, VV), és a saját gyártású műsorok sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, legalábbis tévénézőként inkább valami más elfoglaltságot talált magának szinte mindenki. Ekkor azonban kialakult a pénteki programom: Helyszínelőket néztem. Aztán később Dextert, Californicationt, Fringe-t és Nip/Tuckot – szépen lassan leszoktam a tulajdonképpeni tévénézésről, egyre ritkábban érdekelt a műsor, a hiszen sokkal minőségibb és nézhetőbb filmek ezek, a mint a két nagy többi műsora. Lassan eljutottam odáig, hogy már nem is fontos, épp mi van a tévében, hiszen az egyáltalán nem akar kiszolgálni sem engem, sem a kortársaim. Nem, hiszen sem a köztévé ismétlésparádéja, sem pedig a Reflektor sztárhírei sem nekem szólnak, hiába tartozom a hirdetők számára fontos 18-49-es korosztályba, a köztévé már nem akar (vagy nem tud) odaültetni maga elé, a kertévék pedig bőven megelégszenek azzal, ha megnézem a Lie to me-t, nem érdekli őket, hogy nem nézem a saját gyártású, és enyhén izzadtságszagú műsoraikat.

U2 &GreenDay - The saints are coming (as seen on tv)

Valamikor régen, amikor még a szeptember csak a tanévkezdést jelentette, nos, nagyjából akkor, amikor a hátamon egy súlyos hátizsákkal bandukoltam suliba, bevallom, nem szerettem az őszt.

Hiszen ki örült gyerekként az iskolaszezonnak? Na jó, talán az első osztályt még mindenki várja, később azonban talán csak az egyetemi gólyalét első tanítási napját vártam – a többi azonban kifejezetten szörnyűnek tűnt.
Akkor, amikor búsan kocogtam hátamon a zsákkal, amiben nem minden jó, hanem a kötelezően becsomagolt tankönyvek lapultak, akkor nem tudtam örülni az ősznek. Mostanra ez megváltozott: végre vége az agyzsibbasztó kánikulának, végre úgy lehet mászkálni, hogy nem gyulladsz meg, és végre egy csomó érdekes (és kellemes) dolog is történik.

Bevallom, szeretem én a nyarat, élvezem is – de már kinőttem a feltétel nélkül való nyárimádatból, valahogy úgy vagyok a forrósággal, mint a hóval: persze, jó hogy van, de az első pár nap után elég is lenne belőle. Végre nem sülsz meg zakóban-kiskabátban, és nem csak tangapapucsban lehet kibírni a létet napközben. Van a nyárnak azonban egy kifejezetten undorító vonása: a rovarok. Tudni kell rólam, hogy elképesztően bátor vagyok. Legalább annyira, mint egy gladiátor lehetett a dicső Rómában, vagy amennyire Jerry a Tom és Jerryben. Egy dologtól – pontosabban szólva dolgok csoportjától – azonban félek. A félelem tárgya pedig me, más, mint a rovarok. Igen, azok a repülő kis izék, amik rendszeresen belógnak nyári éjjeleken, és zümmögnek a füled körül, na, ők mostantól elkezdenek fogyni.
Felnőttként az átmeneti évszakok sokkal élvezetesebbek, ha kinőttél a strandimádatból, akkor kevés olyan dolog van szeptember elején, amihez elengedhetetlen lenne a nyár: ekkora már kinyaraltad magad, július-augusztusban már bőven ráuntál, hogy mindent lehetetlen elintézni, mert mindenki szabadságon van, viszont még elég szép idő van ahhoz, hogy a kedved se rontsa el.

Oliver Koletzki & Fran - Arrow and bow

Egyszerűen hihehetetlen, hogy mennyire nem érdekel minket a másik, kivéve akkor, ha vélt vagy valós érdekeinket sérteni látjuk.

Történt, hogy elindultam egy kedélyes hétköznapon a kertészeti áruházba, hogy a kertészkedő családtagjaimat és a magyar vegyipart egyaránt boldoggá tegyem (vagyis permetszerre vágytam).Viszonylag gyorsan sikerült bevásárolnom, és odaléptem a pénztárhoz, amely előtt ráérősen ténfergett két, már messziről is "rendkívül" szimpatikus úriember. Az a fajta két öreg, akinek már a hangja is kifejezetten kellemes csengésű, és az ember leküzdhetetlen vágyat érez, hogy ne beszélgessen az orgánum tulajdonosával.

Nos, a vágyam nem teljesült, történt, hogy a két úr némiképpen sajátosan értelmezte a sorbanállás hagyományát, vagyis úgy értelmezték, hogy az sorbaállás, vagyis beállás a sor bármelyik, szabadon választott helyére. Nem baj – gondoltam – hiszen bizonyára sietnek a kollégák, menjenek, túl jó napom van, nem engedem elcseszni, különben is. Ők azonban nem siettek: afféle taxismodorban, vagyis keresetlen, vaskos beszólásokkal igyekeztek udvarolni a pénztároscsajnak – aki érthetően nem volt vevő a két szandálos harcos zokniszagú modoroskodására.

Propeller Band - Nem beszél

Történt, hogy egy forró nyári vasárnapon kitaláltam, elvarázsolom az érkező Tündérkirálylányt valami finom vacsorával. Arra gondoltam, hogy aszalt szilvával töltött pulykamellet fogok csinálni, méghozzá joghurtos salátával, így el is mentem beszerezni a madarat.

Fel is kerekedtem, és elkocogtam a hiperbe, ahol a polcon szebbnél-szebb pulykacafatok vigyorogtak a hűtőben, azonban egy hatalmas gond minddel volt: Made in Slovakia/Czech Republik/Poland. Bedühödtem, hogy az Alföld kellős közepén nincs magyar pulykahús, így kénytelen voltam átalakítani a terveim, és az ötletből „aszalt szilvával töltött jércemell” lett. Hazaérve neki is láttam az előkészületeknek, igyekezni kellett, hiszen a húsnak sütés előtt kicsit pihennie kell, hogy átjárja a pác, és ne legyen „olyan semmilyen” íze, mint a szárnyasmellnek általában szokott, és így sütés közben nem szárad ki. Természetesen igazán jót főzni csak boldog csirkéből lehet, úgyhogy igyekeztem rendesen bánni vele.

A csirkemellet felvágtam, a szeleteket óvatosan kiklopfoltam, épp csak annyira, hogy szép, könnyen tekerhető darabokat kapjak, de ne verjem szét a hús rostjait, majd enyhe sózás után az aszalt szilvát beletekertem a szeletekbe, és fogpiszkálóval a csomagocskákat rögzítettem. Fogpiszkálóval, bizony, egyrészt mert a hústűket kölcsön vette ugyanaz a manó, aki felelős a mosás utáni félpárzokni-eltűnésekért is, és csak pár darabot hagyott az egyik fiók alján.Az elkészült tekercseket beecseteltem egy saját készítésű páccal, ami sót, kevés borsot, koriandert és joghurtot tartalmaz, és zsírral kikent jénaiba tettem, majd pár órácskára betettem a hűtőbe.
Ekkor nekifogtam a salátának, amibe kígyóuborka, mozarella, paprika és paradicsom került. Fejessaláta azért nem, mert idényjellegű köretet akartam, és augusztusban már nem nagyon van saláta, számomra az igazi tavaszi étel (főleg tojásos nokedlivel). A salátaléhez joghurtot, olivaolajat, só, cukrot és egy csepp ecetet használtam fel, az volt a lényeg, hogy kellemesen fanyar legyen, de nem nyomja el a zöldségek ízét.

ColorStar - Roam the Land

Brúnó vidáman szállt ki a volán mögül az eléggé érdektelen út menti benzinkút előtt. Nem, nem gémberedtek el tagjai a vezetéstől, hiszen úticélja nem volt túl messze rezidenciájától, egyszerűen csak jól esett ezen a szép nyári vasárnap délutánon megállnia, amikor a közeli kisvárosba igyekezett, látni a Valakit.

Mióta utoljára találkozott a Tündérkirálylánnyal, csak napok teltek el, ráadásul nem is sok nap (egészen pontosan kettő), azonban hősünknek ez a rövid várakozás is szörnyen hosszúnak tűnt.
Brúnó vidáman battyogott be shopba, valami üdítőre vágyott, és semmi érdekes sem jutott eszébe, egyszerűen csak élvezte a pillanatot, a tudatot, hogy hamarosan a karjaiban tart majd Valakit, akit látni mindig különleges élmény. „Ünneplőbe öltöztetni a szívét” – jutott az ezernevű harcos eszébe a közhely, amire már nem emlékezett, hogy valahol olvasta-e, vagy magának jutott eszébe, de az ilyen percekben tagadhatatlanul így is érezte.
Ahogyan kezében a gyömbérrel sétált a pénztárhoz, eszébe jutott, honnan ismerős ez a pár szó: a Kis Hercegnek mondja a rókája: „Mindig mondd meg előre, mikor jössz, és én ünneplőbe öltöztetem a szívemet.” Az előírásosan szőke (szolis, műkörmös, közepesen buta arcú) pénztáros lány is megérezhette, hogy hősünk valahogy indokolatlanul vidám, és a sablonmosolynál nagyobb vigyort vágott ki az üdítő láttán, vagy a szeme villanása csak a vasárnapi unalmat feldobó fiatal férfinak szólt? Ki tudja, Brúnót mindenesetre nem érdekelte, amikor belekortyolt párás üvegbe, majd kényelmes léptekkel visszasétált az autóhoz, beszállt és elindult, hogy pontosan érkezzen a Nőhöz, akiért szíve dobogott.

Parov Stelar - Catgroove

Szolgálati közlemény: a fenti képek Hartkirchenben (D) készültek, 2010. július 25-én. Tetszik? A többi az Indafotón.

A Porsche története - hogyan lett a Porsche legenda?

Azelőző két posztban átnéztük a Porsche történetét, most lássuk, miért is lett ilyen sikeres, hogyan vált a világ egyik legjellemzőbb autómárkájává

Az, hogy egy sportkocsi ikonná válik, egyáltalán nem ritkaság, hiszen a maroknyi rajongó nem tudná a márkanevet folyamatosan a köztudatban tartani, ehhez szükség van arra a rengeteget álmodozóra (mint én) is, aki ugyan valószínűleg sosem fog besétálni egy márkakereskedésbe, hogy rendeljen egy új autót, azonban egyrészt később megjelenhet a használtpiacon (márpedig a használt modellek népszerűsége minden gyárnak elemi érdeke, hogy a vásárló később is nagy eséllyel válassza a szeretett márkát), illetve folyamatos médiazajt tud fenntartani.

Porsche 911 1970 - Pornokönig, nem?

Porsche 959

A mítosszá válás egyik legbiztosabb eleme, hogy elképesztő mennyiségű játékautó, modell és egyéb kicsiknek szánt csecsebecse készült világszerte kedvenceinkről, jobb-rosszabb minőségben, de egyre alkalmas volt a műanyaghad: mindenkinek beleégett a retinájába a jól ismert sziluett. Játszani jó, és a kisautóikat vidáman tologató férfikezdemények nem is sejtik pár év(tized) múlva, hogy miért szállnak ki olyan felsőbbségesen az étterem előtt egy kényelmetlenül alacsony kupéból , és a kíváncsiskodó „miért pont ezt vetted?” kérdésre csak azt az egy választ tudják adni, hogy „gyerekkorom óta tetszik.” (Így vagyok ezzel én is, a mellékelt képen látható matchbox azért ilyen kopott, mert 3 és 5 éves korom között ezzel aludtam, így lett ő a Tente-Porsche.”) 

"TentePorsche"

Végül pedig a gyár elég sokáig (2009) volt ahhoz családi tulajdon, hogy bátran járhatta a saját útját, nem kellett megfelelni részvényesnek, befektetőnek, konszerntársnak, így az egyediség és a tökéletesség tudata égett bele minden termékbe.

A Porsche története - második rész

A múltkor elkezdtük átnézni a világ egyik legjobb autógyártójának történetét, most nézzük, hogyan alakult a cég sorsa 1970 után.

Az előző poszt végén ott búcsúztunk el kedvenceinktől, hogy a 914-es előremutató építési módja (az első utcai középmotoros sportkocsi) ellenére sem lett kifejezetten sikeres, ezen pedig a sporteredmények, például a 1971-es Safari Rallye-n való részvétel sem segített. A reménybeli vásárlók ugyanis kissé megriadtak a kocsi hivatalos típusjelzésétől („VW-Porsche”), sokan mindent megtettek azért, hogy szeretett autójuk papírjaiba csak a „Porsche” típus kerüljön. A márka tehát ekkorra mítosszá vált, de még nem bírta el a „szegény rokont.”
Porsche 914
A mérnökök azonban továbbra sem tétlenkedtek, és a gyárnak továbbra is szüksége volt egy olcsóbb, egyszerűbb sportkocsira, amivel szemtelenül sokat lehet keresni. Épp ekkor változott meg a német autógyártás két mammutának tulajdonosi szerkezete, de természetesen ez is kacifántos történet: a neckarsulmi NSU, a legendás motorkerékpár-gyártó, a Prinz és hasonló népautók után feljebb akart lépni, és megvette a Wankel-motor szabadalmát, és ezt felhasználva megépítette a gyönyörű, bár kissé kiforratlan NSU Ro80-at, mely az év autója is lett. A modellel azonban akadtak gondok (garanciaidő alatti motorcserék sorozatban, magas fogyasztás, rejtelmes és gyötrően drága hibák), amit a gyár pénzügyileg nem bírt el, és elfogadta az Audi mentőövét, így a két cég 1969-ben egyesült.
NSU Ro 80
Ugyan az Audi ekkor még messze nem volt presztízsgyártó, de mindenesetre a Volkswagennél nagyobb és drágább autókat készített – viszont alacsonyabb jövedelmezőséggel. A bogarak azonban hozták a pénzt, és Volkswagenwerk (ekkor már AG, megszabadulva a szövetségi és tartományi állami többségi tulajdontól) jött, látott és győzőtt: felvásárolta mindkettőt, de ugyanígy járt az MAN (Maschinefabrik Augsburg-Nürnberg) teherautógyár is, ezzel jött létre az akkor VAG néven futó konszern.
Audi 100 Coupé
Porsche, kihasználva jó VW-s kapcsolatait, eldöntötte, hogy új autója, a 924 olcsó, divatos és egyszerű lesz: épp ezért alkottak egy nyújtott, orrmotoros kupét, ami az európai bukólámpa-divat egyik úttörője is lett. Hogy a gyártás olcsóbb legyen, jó pár Audi alkatrészt is felhasználtak. A modell üzletileg bombasiker lett: csak a gyártás első öt évében 100 000 darabot sikerült eladni az autóból, így – bár a megrögzött hívőknek nem tetszett – a fanyalgóknak nem lett igazuk, illetve annyiben mégis, hogy az egyébként megbízható, napi használatú autónak alkalmas, könnyen vezethető sportkocsi nyomott használtpiaci árai tükrözték, hogy a piac „csak” az olcsó Porschénak tartja.
Porsche 924
Zuffenhausenban ráharaptak az orrmotoros autó ötletére, és – bár a 911 maradt a meghatározó zászlóshajó – az évtized végére megjelent a nagy, drága luxus Gt is, a 928. Az autó a germán tökéletesség egyik szimbóluma lett: nagy, ötliteres motor, nehéz, extrákkal telitömött utastér, meglepő technikai újdonságok – sajnos azonban bemutatása idején épp tombolt a nagy olajválság, így a várt forradalom elmaradt: az eredeti tervekkel ellentétben nem lehetett nyugdíjazni a 911-est, és kiváltani az új überkupéval, ráadásul az orrmotorosok formatervét már nem Butzi készítette, és nem is lett olyan időtálló, mint az eredeti. 
Porsche 928

Az üzletileg sikeres 924 lassan megvénült: szükség volt az utódra, amely azonban lehetett picit nagyobb, picit drágább, de a cég – régóta óvatos duhajként – nem kockáztatott, és továbbra is egy elérhetőbb árú sportkocsit akart készíteni, így megjelent 944.
Porsche 944

Porsche 968

Porsche Boxster

Porsche Cayenne

Nos, a műtét, hogy a 911 sportkocsiarcát egy ekkora autóra műtsék, sikerült, ezzel megszületett a Cayenne. Bár a végeredmény tulajdonképpen nem lett annyira szép, de tagadhatatlanul agresszív és látványos arccal tudatta mindenkivel, hogy honnan is származik, a vevők pedig sorba álltak a pénztárnál, és boldogan vették a hatalmas bálnát.
Porsche 911 (996)

Így érkezett a Porsche az ezredfordulóra, és a családtagok, valamint Wendelin, a varázsló újra nagyot álmodnak: megveszik a Volkswagent. Tulajdonképp nem volt ez annyira őrült ötlet, annak idején, amikor a Ford akarta átvenni a VW-t, akkor is a család segítette ki a céget, ráadásul egyre több közös alkatrész jelent meg a konszern termékeivel a Porschékban, például - többek között - a Tiptronic automata váltók, illetve a két társaság szorosabbra húzta az értékesítési szervezetei közötti kapcsolatot is. 

A cégnek ráadásul pénze is volt, az autók jól fogytak, a Porsche Holding szépen hozta a nyereséget, kedvelt státuszszimbólum lett a Cayenne, és továbbra is imádják a vevők a Boxstert, a részvények tehát magasan voltak, mindenki szívesen hitelezett a zuffenhauseni pacinak, még akkor is, ha zabra kellett a kölcsön. Barátaink egyetlen dologgal nem számoltak: hogy VW élén rokonuk kissé másképp gondolkodik: Ferdinand Piëch ugyanis addig ügyeskedett, amíg a VW vette meg a Porschét, és tagozta be márkái közé - igaz, a többieknél nagyobb önállósággal.

Eddig tartott hát a Porsche-mese. A történet messze nem teljes: nem esett szó még sok emblematikus modellről, például nem szerepelt a 912, a 959, a Cayman és a Panamera, illetve szó eshetne a cég sportsikereiről is, azonban akkor nem két, hanem legalább 222 poszt kellett volna, hogy szülessen. Még nem búcsúzúnk a cégtől, legközelebb ugyanis arról lesz szó, hogy hogyan alakult ki a Porsche-mítosz, vajon minek köszönheti a cég, hogy pont ők vésték be magukat talán a többi sportautógyártó közül legmélyebben mindenki agyába?

A Porsche története - első rész

A Porsche története természetesen nem akkor indult, amikor az első 356-os elkészült, hanem korábban is – és később is. Korábban, mert ugyan hiába kötődik a gyár Ferry Porsche nevéhez, nem feledhetjük el az „Öreg,” vagyis Ferdinand Porsche hatását sem. De hogyan sikerült a Volkswagen alapjaiból a világ talán legemblematikusabb autóját egy családi vállalkozásban megépíteni?

Maga a mese Ferdinand Porschéval indul. A népautóépítés királya, a Volkswagen Bogár atyja 1875-ben született az Osztrák-Magyar Monarchiában, Masseldorfban. Bádogosinasnak indult (egyébként a hőskor legendás autóversenyzőjéhez, Hans Stuckhoz hasonlóan), majd elkezdték érdekelni az autók, és a bécsújhelyi Daimler gyárban kezdett el dolgozni, ahol élete második autóját tervezte meg (az első egy igazi ősautó volt), amit a gyár Maya névre keresztelt. A Daimler-Benz és leányvállalatai maga is megérnének egy posztot, az osztrák Daimlernél (azaz kereskedelmi nevén az Austro-Daimler, de létezett angol Daimler is, lásd még: Jaguar) az autó nevét ugyanis egyik befektetőjük, Emil Jellinek adta, akinek két lánya volt: Maya és Mercedes. Igen, az a Mercedes, úgyhogy a fiatalabb lány neve máig fennmaradt.

A projekt nyögvenyelősen haladt: nem volt túl nagy iparági érdeklődés a fura kisautó iránt, de lassan mégiscsak megszületett a Bogár. Igaz, ehhez egy fura politikai lökésre volt szükség: a hatalomnak (ugye a harmincas évek Németországában járunk) megtetszett az ötlet, hogy a népet ellássa egy olcsó, egyszerű autóval – a választás pedig a Bogárra esett, a gyakorlati megvalósítás kissé kacifántosra sikeredett: a német autógyártók szervezete (Reichsverband der Deutschen Automobilindustrie, RDA) szerződést kötöt Porschéval, hogy folytassa az autó tervezését, és készítsen egy államilag támogatott autót. A kocsi értékesítését is németes precizitással tervezték meg: kizárólag előtakarégossági rendszerben lehetett az idióta nevű Kdf-Wagenhez („Kraft durch Freude”) jutni – összesen azonban 1000 márka alatt maradt az ára. A termelés azonban – a wolfsburgi gyár felépülte ellenére – nem volt lehengerlő, az üzem a háború alatt Kübelwagen nevű terepjárót gyártotta, és az 1000. bogár csak 1946-ra készült el, ekkor már Volkswagen néven. 

Cisitalia 360 Porsche

Itt azonban álljunk meg egy szóra – ha másképp is, mint Grétsy prof tette azt annak idején. A poszt elején szóba került, hogy a Porsche családi cég – nos, legalábbis a nyárig, ameddig meg nem vette a Volkswagen, az volt. Hogy is van ez? Nos, az öreg Ferdinandnak volt egy fia, a már említett Ferry, és egy lánya, Louise. A hölgyet egy osztrák ügyvéd, bizonyos Anton Piëch vette feleségül, és három fiuk született: Ferdinand Piëch, a későbbi VW-igazgató, Ernst, Hans és egy lánya Louise. Az 1950-es évek elejére kezdett kínossá válni a VW helyzete: a gyárnak ugyanis nem volt tulajdonosa, a bogár jogaival pedig a Porsche GmbH. rendelkezett. A VW akkor igazgatója, bizonyos Heinz Nordhoff és Anton kitalálták, hogy Porsche lemond a bogárról – cserébe pedig egy apróságot kér: a VW osztrák képviseletének jogát. Ekkor még senki sem gondolta, de a Porsche Holding AG bombaüzlet lett, és nyeresége sokat segített a Porschénak akkor, amikor nagy szüksége volt a sportkocsigyárnak a pénzre. Ferrynek is születtek gyermekei: Butzi, Gerhard, Hans-Peter és Wolfgang, közülük Butzi kötődött legjobban a céghez: ő találta ki a 911-es, vagyis A Porsche dizájnját, majd saját vállalkozást is nyitott: ez lett a Porsche Design. 

Butzi és a 911

A Porsche időtálló dizájnja azonban hiába volt örök, egyszer csak megöregedett, és itt jött Butzi, aki megalkotta generációk álmát, azt az autót, ami tényleg örök darab lett: a 911. Eredetileg ugyan 901 lett volna a modell neve, de a gonosz Peugeot már a század első felében levédette az összes háromjegyű, és középen nullát tartalmazó típusjelzést – hiába, a márkaarculat-építés nem új marketingtudomány. Sebaj, a 911 mindent vitt: első látásra beleszeretett mindenki, és a sportsikerek okán nem csak mint drága játékszer került bele a köztudatba, holott a Porschék java része sosem jár versenypályán, gazdáik inkább az ikont veszik. 

A Porsche 911 tehát óriási siker lett, azonban hamar kiderült két nagy gyengesége: egyrészt az ára, másrészt azoknak, akik a jelvénybe voltak szerelmesek, és nem volt szükségük egy kemény sportkocsira, de szerettek volna egy gyors és szép autót, kicsit nehéz volt vezetni – hiába, Porschét ugye nem csak Walter Röhrl vesz. Kis fejvakarás után Zuffenhausenben az illetékesek eszébe jutott, hogy remek a kapcsolatuk Wolfsburggal, tehát itt a nagy alkalom, hogy közös VW-Porsche készülhessen. Egyrészt nagy szüksége volt a VW-nek a Karmann-Ghia utódjaként valami sportos, de nem nagyon drága autóra, hiszen épp ekkor lépett át a népautó a bogár-korszakból felfelé, másrészt a Porsche szeretett volna egy olcsóbb autót: ehhez pedig szüksége volt VW alkatrészekre is, hogy ne legyen túl drága a gyártás. Megszületett hát a 914, amellyel megpróbálták nyugdíjazni a farmotort: a kocsi ugyanis középmotoros lett. Valószínűleg a dizájnerek vért izzadtak, ugyanis az autó – főként mai szemmel – nem lett túl szép: egy kocka, igazán a korai hetvenes évek stílusában, ha azonban tovább nézzük, rájövünk, hogy tulajdonképpen gyönyörű. 

A folytatásban kiderül, mi lett a jó öreg farmotorral, és hogy miért játszódott le a nagy kaland a VW-vel... + Porsche 924, 944, Boxster, és ami megmentette a céget a csődtől: Cayenne. Stay tuned.

Brúnó mindig megdöbbent, amikor reggelente szürcsölte a teáját, hogy mennyivel jobb, ha a varázslatos Tündérkirálylánnyal van, mint amikor nélküle.

Hihetetlen hiányt érzett, nem fájót, hanem olyat, ami rossz ugyan, valahol mégis boldogsággal tölt el. Boldogsággal, hiszen a hiány időleges, ott van a tudat, hogy órák vagy napok múltán újra láthatja a valakit, aki – valamilyen rejtélyes módon – ugyanabból és ugyanúgy főzi a kávét, a végeredmény mégis sokkal finomabb lesz, mint amikor hősünk egyedül kotyvasztja azt. Talán a csésze fölött lebegő gőzön átt látott csillogó szemek? Vagy a kávé mellé adott csók? Ki tudja, mégis más.
Ugyanígy van Brúnó reggelente a fürdőben – az első tárgy, amit álmos szemeinek dörzsölése után meglát a tükör alatti polcon, a Tündér otthagyott fogkeféje, melynek bájos sörtéi vidáman hordozzák egy új találkozás édes igézetét, és egyszerre vágyakoznak árván gazdájuk után.

Racid Taha - Rock el Casbah