Tartozom egy vallomással: sokáig el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is szeressek egy francia autót, egyszerűen fel sem merült, hogy bármikor is kapcsolatba kerüljek egyikkel-másikkal.

Hogy miért? Mert a közeli hozzátartozóm gyakorlatilag vallásos áhítattal csüng a japán autókon, és egy Renault-tal zajló korai viharos kapcsolata után egy életre kiszeretett Jacques-Fouche termékeiből.

Mondom, sosem dobogott gyorsabban a szívem, ha a Citroën különleges műszaki megoldásairól hallottam, és nem aléltam el a DS-től („déesse”), nem értékeltem a Peugeot merész dizájnját, és nem izgatott a Renault sem. Hidegen hagyott a Matra és a Simca is. A francia autó, mint fogalom, csak kétféle képként jelent meg bennem: jelentéktelen, kopottas Peugeot 205 vészvillogóval a külső sávban, és az unalomig ismert, 3 év alatt kissé divatjamúlttá váló, de megjelenésekor meglepő dizájnú középkategóriás kombi, hibaüzeneteket pittyegő elektronikával.

Aztán találkoztam vele, a kis szürke villámmal, aki eredetileg a C3 nevet kapta, és lassan megváltozott a véleményem. No igen, valószínűleg magamtól azért nem mentem volna oda a parkolóban álló C3-ashoz, hogy belessek, de ugye szoros személyes kapcsolatban állok egynek a gazdájával, és így megismerkedtem vele is.

Meglepődtem. Azt hittem, ez egy kis, felesleges autó, maga a kategóriája sem volt eddig a szívem csücske, ehelyett egy normális belterű, kényelmes, és egészen haladós kis autó (HDI) – ráadásul vezetni is jó, ráadásul hosszú távra is kellemes vele menni, szerintem kifejezetten aranyosan is néz ki – bár a megjelenés idején azzal reklámozták, hogy a Kacsa, a 2CV utóda, szerencsére nem nagyon retróautós. Nem mondom persze, hogy külsejében nincs némi franciás lököttség, olyan, amit talán azt tervező mérnök sem tud megmagyarázni, de sokkal autószerűbb, mint kortársa, a Renault Avantime.

Ezek után kinyílt a szemem: észrevettem az új c5-öt, meg a DS3-at, és szépen lassan feltűnt a városban néha látott DS oldtimer is, de még most sem vágyom használt XM-re vagy Xantiára, Xsarára. Észrevettem őket, feltűnt, hogy milyen kevés Xantia, ZX maradt már a napi forgalomban, de milyen szépek az újak – bár birtoklási vágyat most is csak kevés kelt: a magától értetődő C5 és C6 mellett pont a C3 és a DS3. A C6 maga tökéletesen felesleges sallangokról szól: a csapotthátú forma (vajon hányadik francia nagyautó bukik meg ötajtósként, mire terveznek egy nagy szedánt?), a keretnélküli ablakok és társaik annyira habókossá teszik, hogy már el tudnám képzelni magamnak.

Nos, amikor kitaláltam, hogy jogász szeretnék lenni, akkor elég kicsi voltam.

Tulajdonképpen annyira az, hogy simán belefértem a „vétőképtelen” kategóriába. Más, értelmes gyerekek űrhajósok szeretnének lenni, de én, én nem. Ehhez hozzájárult az is, hogy satnya okostojás voltam ekkoriban, de nem foglalkoztatott az, hogy mi is szeretnék lenni tulajdonképpen a jogászon belül.

Egy ideig úgy hittem, az élet császára a kisvárosi jegyző. Már szinte láttam magam egy álmos késő-tavaszi napon, ahogyan délben hazasétálok ebédelni, szigorúan gyalog, mert az ilyen településeken az igazi menő a belvárosban lakik, majd délután visszamegyek, és kávézom a polgival, aztán lassan eltelik a nap, a fogadónapon pedig mindenki tőlem várja, hogy ne függesszem fel a kocsmáját a záróra be nem tartása miatt; hogy adjak engedélyt arra, hogy felhúzhasson egy sárgaréz oroszlánokkal díszített erkélyt a nagymama házára – szóval a hatalmi ambíciókat is ki lehet élni, csak az a titok, hogy ne kis falu legyen (forráshiányos), ne is nagyváros (sok a meló, nagy a verseny).

"Csak a britpop megy, meg a hiphop" (Varga Zsuzsa)

Nem titok, hogy szeretem a Petőfit.

Az sem titok, hogy nem tartom szimpatikusnak a Magyar Rádió átalakításáról eddig hallott terveket. Az igaz ugyan, hogy a rádió 2007-es átfazonírozása után egyes műsorok és hallgatóik is el lettek feledve, de ne feledjük, hogy az MR2-re való váltás előtt a Petőfi nem volt egyéb, mint a Kossuth lejárt szavatosságú műsorainak raktára – illetve egyfajta regionális magyar rádió, adásainak java része elsősorban az öregedő budapestieknek szólt, a fennmaradó percekben pedig az öregedő „nemcsakbudapestieket” is igyekeztek megszólítani (Jó ebédhez szól a nóta). 

Nos, én is sajnálom a vízállásjelentést hiányát. De be kell, hogy valljam, élesben sosem kapcsoltam oda csak azért, hogy meghallgassam, hogy a „hajóvonták találkozása tilos,” sőt, gyakorlatilag az átállás óta ez a rádió az egyetlen, amely stabilan el van mentve otthon (a másik azért a Kossuth). Nem hiszem el, hogy a méltán híres magyar közszolgálati médiumok nem lennének meg a Petőfi adásideje nélkül, hiszen néha úgy tűnik, hogy az MR1 adásidejét sem sikerül elegendő nívós anyaggal kitölteni, és teljesen felfoghatatlan, hogy mi értelme lenne annak, hogy újra elővegyék a Kabarécsütörtök izzadtságszagú, ezerszer hallott poénjait, esetleg valamelyik délutáni sávban egy kibővített Napközben-kiadásban beszámoljanak a Kistestű Öntudatos Fogyasztók Szervezetének a közös képviselővel vívott drámai harcairól.

Mit ad a jelenlegi Petőfi? Lehetőséget hazai, a mainstreamből kiszorult előadóknak, hogy ismertke legyenek. Az, hogy valaki nem jut be az itthoni kereskedelmi rádiók repertoárjába, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne végezne értékes tevékenységet. Sőt, az esetek többségében ez épp fordítva van, legalábbis a Neo-Class-Juventus vonalból kiindulva csak jót jelent, ha valakinek a dalait nem játsszák Jáksóék.  

Elindult az ősz, és vele elindult a tévészezon is, hiszen a hosszabb estéken néha jó leülni a tévé (na jó, igazából a gép) elé, és passzívan bámulni a kékes villódzó fényeket. Sokkal kevesebb tévéprogram érdekel, mint valaha, de vannak örök darabok. Mint például Dexter.

Elindult tehát a sorozatszezon, és elindult kedvencünk, a Dexter ötödik évadja is. Bevallom, az első rész – főleg a negyedik évad végi megdöbbentő zárás után – ütött, de azért úgy gondoltam, jobb, ha várok két-három részt, hagyom, hogy kicsit kifussa magát a történetszál.

Nos, annyi mindenesetre biztos, hogy megváltozott sorozat, és teljesen más lett az egyik főhős nélkül, aki ugyan ameddig szerepelt, addig kicsit (illetve a negyedik szezonban már nagyon) untam, de most már biztos, hogy kellett ő oda, kellett Dexter egyensúlyához.
Dexter ugyanis átalakult: hol van már az első évad magabiztos és pontos tervekkel rendelkező szakértője, hol van a kiszámíthatóan antiszociális elemző elme? Eltűnt, az új élethelyzet, a gyermekeit egyedül nevelő apa figurája egyre inkább nyomasztja főhősünket, és ezzel együtt a sorozat bizarr alaphelyzetéből fakadó diszkrét bája is foszladozik.

Nem is baj. Vannak olyan tévésorozatok, amelyeket már réges-régen le kellett volna zárni egy frappáns befejezéssel (Nip/Tuck), és akkor boldog emlékekkel válna el tőle a néző, nem érezném azt, hogy „ezt most miért kellett?” Nem szeretném, hogy egyik kedvencem kapcsán is ez motoszkáljon a fejemben, főleg úgy, hogy a másik (Californication) tavaly már bőven mutatott erre utaló jegyeket, és a Dexter negyedik évadában, azaz tavaly már volt néhány olyan pillanat, amikor csak felesleges tiszteletköröket futottak az írók – tegyük hozzá, a végeredmény ismeretében bőven megérte.

Dexter - morning routine

"Az elemek háborognak; a papírtömeg csak növekszik, növekszik. Leiratok buknak elő, feliratok, feljegyzések, kérelmek könnyű másodpéldányai, mint tarajló hullámok..." (Esterházy Péter: Termelési-regény)

Őszi napsütés ordított az utcán, amikor egy csendes hétköznap délben hősünk kilépett egyik kedvenc középületének kapuján, és boldogan felsóhajtott. Boldogan, végtére is minden együtt van ahhoz, hogy maradéktalanul elégedett legyen a sorsával: itt van, ugye, a Királylány, illetve itt van ez a ház a háta mögött, ahová minden reggel megérkezni – boldoggá tesz.
Jó persze, vannak ott szörnyű dolgok is, nevezetesen a mindközönségesen „akta” néven ismert jelenség. Az akta egy egészen speciális dolog ezen a világon. Közelről nézve semmi különlegesség, egy nagyobb darab papírba hajtva néhány kisebb papír, amik fontos dolgokat tartalmaznak, és sokak (ügyfél1, ügyfél2, Brúnó) sorsa múlik rajta – kissé távolabbról azonban már látszik, hogy az aktahalom valójában nem más, mint Sziszüphosz kövének modern feldolgozása. Hogy miért?

Tévedünk azonban, ha azt gondoljuk, hogy az aktával csak addig kell dolgozni, ameddig megtöltik irattal. Nem, amikor az akta jóllakik, akkor kicsit elmegy aludni, beköltözik az irattárba a kollégáihoz, közösen kibeszélik az akták sorsát, igazi barátságok szövődnek.

Parov Stelar - Love

Nemrég hunyt el Tony Curtis, a magyar származású amerikai színész, és előtte való tisztelgésül az mtv levetítette egyik legjobb filmjét, a Van aki forrón szereti-t (Some like it hot), ami az egyik legjobb vígjáték, amit valaha is láttam, ráadásul talán ez volt az első kedvenc filmem.

Történt, hogy még 1995-ben (vagy '96-ban?) volt egy sorozat az akkori közszolgálati Mtv1-en, és tisztelgésül a mozi századik születésnapja előtt egy sorozatot kezdtek: minden este, főműsoridőben leadott a tévé egyet a filmtörténet legendás darabjai közül. Tíz éves voltam, és minden este ott szobroztam a tévé előtt, ekkor láttam először ezt a filmet.

Bonyolítja a dolgot Joe (Tony Curtis) szerencsejáték-mániája, és az is, hogy akaratukon kívül szemtanúi lesznek egy bandaháborúnak, amely után el kell tűnniük Chicagóból. Épp kapóra jön menedzserük Mr. Sig Poliakoff egyik munkája: egy Floridába induló zenekarba két zenészt keresnek: egy szaxofonost és egy bőgőst. Egy bökkenő van a dologban: kizárólag nőket.

A filmet mai szemmel nézve természetesen látjuk gyermeteg hibáit, de ezekkel együtt is kifejezetten szórakoztató darab, a szerző, Billy Wilder remek munkát végzett a forgatókönyv megírásakor. A karakterek olyanok, amilyeneknek 1959-ben lenniük kellett: kicsit manírosak, kicsit túljátszottak, és legyünk őszinték: Marilyn Monroe sem elsősorban a színészi képességei okán lett sztár, alakítása sehol sincs nagy kedvencem, Audrey Hepburn játékához a másik kedvenc régi filmemben.

Marilyn Monroe - I wanna be loved by you

Brúnó odalépett az alkalomhoz illő öltönyben feszítő cimborájához, aki komoly és felelősségteljes felnőtthöz illő képpel próbálta fogadni az őt ostromló ünneplőket. 

-"Legyetek nagyon boldogok, gratulálok!"

Az újdonsült férj még bemutatta a kifejezetten csinos menyasszonyt, aki megilletődve nyújtotta a kezét, és még pironkodva mondta új nevét, majd egy mosollyal nyugtázta az elsőként gratutáló Brúnó szavait. Szép volt fehér ruhájában, és hősünket nem fogta el a kényelmetlen viszolygás, ami régebben az esküvői habcsókköltemények láttán menetrendszerűen érkezett. Persze hová jutna a világ, ha már a menyasszonyok sem lennének szépek, filozofált csendesen hősünk, amíg utat engedve a rokonoknak egy másik osztálytársát  pillantotta meg a tömegben, a gimnáziumi banda többi tagja nem volt itt. Érdekes – gondolta – a középiskolai bandából más nem is jött el az esküvőre, gyönyörű, úgy látszik, csak ők, a két tintanyaló paragrafushuszár jött el a Doki esküvőjére. 

Doki – civil neve a szerkesztőségben – volt mindig is a felnőttes és megbízható jelenség a csapatban, bár tinédzserként sem tűnt ufónak, sem pedig koravén okostojásnak, mégis sokszor felnőttesebben viselkedett, mint a többiek. Korukhoz mérten mégsem tűnt elsietettnek a nősülés, ahogyan hősünk körbenézett a téren, a megilletődött páron, a háttérben parkoló szürke Mercedesen (hm, végre egy ízlésesen díszített esküvői autó, nem is giccses, gondolta Brúnó), a zajongó családokon és unalmukat kaotikus szaladgálással leplező gyerekeiken; hősünkben egyre biztosabbá vált a felismerés, hogy visszafordíthatatlanul és végérvényesen felnőttek.
Brúnó ekkor fel is hívta a Királylányt.

Anna and the Barbies - Don't fit in

Brúnó világéletében víkendezni vágyott, hiszen elvonulni a hétvégére valahogy mindig olyan menő dolognak tűnt, amit csak a békebeli polgárság életét taglaló történetek adtak vissza.

Nem, nem az a fajta víkend ez, mint a később divatos, hobbitelken buherálós, erdért-faházas dolog, nem, ez más: elutazni a Dunakanyarba, megszállni egy valahol és vasárnap visszakocogni a való világba.

Beszámolni a hétvégéről? Nos, az nehéz: egyrészt hősünk nem osztott meg minden dolgot a krónikással, csak mesélt pofátlan fellegvár-beugróról, félig nyers éttermi hasábburgonyáról, de beszélt napsütésről, csodálatos kilátásról, nyugodt sétákról a városka keskeny utcáin.

Moby - Lift me up

Bizony, akkor láttam először Az ördög ügyvédjét (The Devil's Advocate), és rögtön megfogott, amikor vége lett, először döbbenten néztem, hogy „hú, mi a franc volt ez.” Bizony, későn érintett meg a hatalmas népszerűség, csak ekkor lettem én is rajongója ennek a mozinak.

A film látványvilága lenyűgöző. Egyszerre lehengerlő és nyomasztó, illetve híján van látványos trükköknek, azonban pont így igazán jó, a film java részében a szürke, téli nagyváros igazán remek díszlet, máskor pedig pont annyira idegeníti el a mesét a valóságtól, hogy kiléphessünk a jól megszokott kulisszák mögül.

Paint it black

Véget ért az idei Goldenblog, idén a komplex blogok versenye volt az utolsó forduló, ami után tegnap este az Ötkertben volt a díjkiosztó-záróbuli.

Tavalyhoz képest a rendszer egy kissé megváltozott: most nagyobb hangsúlyt kaptak az olvasói szavazatok, ebben a kategóriában nem pusztán a legjobb 50-be kerülést, hanem az azon belüli végső sorrendet is befolyásolták a voksok. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, nem az én tisztem eldönteni, annyi mindenesetre biztos, hogy a kis énblogoknak (amik elvileg ebbe a kategóriába tartoznának, ugye) ez rossz, hiszen természetüknél fogva kevesebb rajongójuk van, mint például már az első posztja óta index-címlapon tolt Büntiblognak.

Tavaly tizedik voltam. Most csak a top ötvenben vagyok – maradjunk optimistán annyiban, hogy 11. helyen végeztem. Nem csoda ez, az utóbbi időben ugyan több és jobb poszt van, de egyrészt jóval rendszertelenebbül, másrészt pedig sokkal több magánjellegű örömködés, ami nyilvánvalóan kevésbé kattintékony, mint a nagyszabású észosztás. Azt hiszem, akkor nem biztos, hogy megérdemeltem a tizedik helyet, és fogalmazzunk úgy, hogy most sem hiányzik, hogy celebbloggerré váljak.

Mindenesetre a tavalyi mezőnyben több kedvencemet találtam meg, mint az ideiben, ahol sajnos egyet sem, bár ez nyilvánvalóan nem jelenti, hogy a hiba nem az én készülékemben van, azonban az idei top tíz komplex, hm, nem biztos, hogy költöznek a rendszeresen olvasottak közé – a Cyclechick fotóblog (miért nem abban a kategóriában van?), és nem is az én stílusom, a „Viharsarki Kattintós” és a Büntiblog számomra antipatikusak, és nem tetszik a hype sem, ami körülöttük van. A Manzárd Café és a Hírcsárda azonban kifejezetten remek.

Az idei Goldenblog kicsit kusza volt: eleve később lett meghirdetve, mint tavaly, és valahogy már a kiírása is kapkodósra sikeredett – számomra valahogy folyamatosan úgy tűnt, mintha sokkal összecsapottabban lenne a verseny megszervezve, mint tavaly. Nem sokat segített a hangulaton az sem, hogy a szervezők sokkal kevesebbet kommunikáltak a résztvevőkkel-érdeklődőkkel, mint tavaly, és már a gasztroblogok eredményhirdetése után megjelentek rosszízű hangok, amelyek a komplex top50 meghirdetésére csak erősödtek.

Moby - Extreme ways