Történt, hogy Brúnó, a rég nem látott hős hosszú hetekre szobájának fogja maradt. Nem, nem zárta be magát, és nem is érte sajnálatos baleset, vagy döntötte ágynak pusztító ragály, nem. Az íróasztalához volt bilincselve. Tanult, eddigi élete talán legnehezebb vizsgaidőszakát élte – amely talán az utolsónak ígérkezett ekkor.

Az államvizsgára való magolásnál kilátástalanabb dolog kevés van: az anyag óriási, átláthatatlanul, zűrösen nagy, a készülésnek vannak azonban fokozatai:

• az első időszakban az ember elborzad a tankönyvkupac láttán, beossza a napokat, terveket sző, különféle kreatív módszereket eszel ki, hogy hogyan is tanuljon meg mindent,
• majd a második szakaszban elkapja a rettenetes félelem, görcsös, szívbe markoló érzés, a bukás előszele. Ekkor már hetek óta ülsz az asztalod mellett, és attól tartasz, hogy a füleden is pókhálók csüngenek.
• A harmadik szakaszban maga alá gyűri a rettenetes gépezet, amikor hősünk az utcán munkába igyekszik, és meglát egy kamiont, amire az van írva, hogy „KicsiCsalóTrans Bt. Szállítmányozás”, már magában motyogja is a fuvarozási szerződés (Ptk. 448.§) fogalmát, és elhatárolását a szállítmányozási szerződéstől.
  Igazából ekkor már a hifiből is csak – a korábban diktafonra mondott – tételek szólnak, mintegy bizarr zenei aláfestést szolgáltatva a teljes őrülethez.

Biorobot - Sosebánd

Jog/Ászok 

Vannak vicces sorozatok. Vannak formabontó sorozatok, és vannak jó, majdhogynem kihagyhatatlan sorozatok is. Nos, sajnos az AXN-en jelenleg is futó Jog/Ászok (eredeti címén: The Defenders) nem ilyen. Az első rész alapján az üres órák kitöltésére alkalmas lehet, de ha a tévéműsorban véletlenül egy sávba kerül mondjuk a Lie to me-vel (Hazudj, ha tudsz), akkor nem kérdés, hogy melyiket válasszuk a könnyed hangvételű bűnügyi történetek közül.

Azt hiszem, már a szereplőválasztás sem volt túl sikeres: James Belushi számomra még mindig az idegesítő családi vígjátékok klasszikus főszereplője, aki hosszú idő alatt a komédiáktól a zs-kategóriás akciófilmeken át eljutott a tévéképernyőkig, míg a Jerry O’Connell igazán nem karizmatikus. A kettejük viszonya és szerepfelépítése kísértetiesen hasonlít a Nip/Tuck sebészeiére („playboy” vs. „családcentrikus”), a helyszín – szintén nem túl formabontó módon – Las Vegas, a csapat többi tagja pedig egyértelműen sótlannak tűnik.

A kedvenc, nézős sorozatainkat (Fringe, Californication, Dexter) továbbra sem cserélhetjük le, erre a szerepre a Jog/Ászok egyszerűen alkalmatlan.

The Defenders trailer

Az ember sorsa gyakran dől el különféle irodákban. Az iroda, mint a modern világ egyik legfontosabb szentélye, fontosságában csaknem felülmúlhatatlan, talán csak a fehér asztal, a vacsorák világa előzi azt meg.

Brúnó, a rég nem látott ezernevű hős, bizony gyakran tartott ezektől a privát szentélyektől. Okkal, hiszen sejtette, hogy az üres kávéscsészék világán túl gyakran meglepetéseket is tartogatnak ezek a szobák.

Kisvártatva az iroda egészen más képet mutat: a tudós dolgozószobája ez, könyvekkel és porlepte nyomtatványokkal, kidolgozás alatt álló tézisekkel tele, ahol gyakran a jeges rémület az úr, ahol a felkészületlen ifjú értelmiségipalánták izzadva óhajtják meggyőzni magukat és asztal túlfelén érdeklődve pislogó komoly szaktekintélyt arról, hogy megfelelnek jövendő hivatásuk parancsolatainak, hogy ismerik Nizsalovszky és Grosschmid elméleteit, hogy megfelelően tudják csoportosítani az élet oly' bonyolult tényeit. Ez az a hely, ahol nyúzott arccal feszengsz rosszul megkötött nyakkendőben és halántékod püföli a három, az automatából szerzett bűnrossz kávé, és a könyveid felett álmatlanul töltött éjszakák sora.

Nemsokára egy másik irodába kerülsz. Itt nem kényelmetlen széken ülsz, hanem elegáns kanapén terpeszkedhetnél, ha nem éreznél mély áhítatot a helységtől, nem lépdelnél idegenül a decens hajópadlón és elegáns szőnyegen, és arra gondolsz, már csak néhány rövid mondat, és helyed lesz a világban. Helyed, méghozzá nem is akármilyen, majdhogynem tökéletes, hiszen erre vágytál, mióta csak legóid közül felnézve kitaláltad, mi leszel, ha nagy leszel. Elfogódott vagy, ami érthető is: a fal melletti, sötétbarna könyvespolc pontosan olyan, amilyet elképzeltél annak idején, és a szoba sarkában feltűnő hajónyi íróasztal is megfelel annak a képnek, amit hosszú ideje táplálsz magadban, ráadásul nincs utóvizsga és javítás, most kell meggyőznöd valakit, aki remek emberismerő és úgy érzed, épp beléd lát, arról, hogy pontosan rád van szüksége.

Zagar - Wings of love

Volt egyszer egy remek magyar zenekar, úgy hívták, hogy Quimby, remek dalokat írtak, volt egy remek frontemberük, aki hihetően adta elő az igazi underground művészt, jó szövegeket írt szerelemről és magányról, ráadásul hihetően tudta hozni a magát költőként aposztrofáló pólós fiatal értelmiségit, aki bármikor szívesen ossza az észt a világ folyásáról. A remek pályaívet persze néhol apróbb kátyúk zavarták, volt idő, amikor talán kissé sok is volt a művészhez méltó allűrökből, balhéból, önpusztításból, viszont egyedi és súlyos dalokat sikerült szerezni.

Tetszik is a mainstreamnek, énekelgeti a műkörmös, már majdnem annyira bejön neki, mint Kökény Attila, felhangosítja a bolti eladó, üvölteti a tanárfejű fazon a kocsiban, egyszóval nagyon rendben van ez a dal, épp csak az a gond vele, mint az egész Kicsi Ország lemezzel. Semmilyen. Semmilyen, azaz átlagos, jól hangzó lírai dalok, talán a kései Kispálba oltott Cseh Tamás szellemében, de a jól hangzó nonszensz-szövegeken kívül vajmi kevés „Quimby” van a lemezen. Vannak ködös képek, jól hangzó sorok, áthallásos versszakok, de az egész olyan, mintha nem is Tibi írta volna a dalokat, hanem a Quimby Lyrics Creator 2.0 (Ennek jó példája az Ultravaló). 

Hogy miért is szürkültek bele a srácok a mainstreambe? Nem tudni. Talán a fesztiválszereplések, talán az MR2 által biztosított óriási publicitás, hiszen olyanok is hallgathattak Quimbyt, akik soha, még véletlenül sem mentek volna el a bulijukra. Ezzel együtt a banda így is talán az egyik legjobb mai magyar zenekar, de frissebbek, újszerűbbek vannak bőven. Azt hiszem, hogy a magyar alternatív szcéna utóbbi pár évben látott virágzása remek jelenség, de ebben a virágzásban még jobban feltűnik, hogy ez a lemez nemrég még csodás lett volna, most azonban már kicsit kevés.

Quimby - Sehol se talállak

"Oifach nur Gas gäbba und wenig bremsa"*

Az 50-es Németországában történt egyszer, hogy bizonyos Eugen Böhringer nevű testes sváb hobbiversenyző a Mercedes-Benz gyári ralicsapatában kapott helyet, aki első látásra ugyan inkább tűnt kedélyes würtembergi szakácsnak, mint későbbi bajnoknak, de a látszat csal: Eugen, aki 1922 január 22-én született ugyanis igazi benzinvérű családból jött: az anyja volt az első nő Stuttgartban, aki motoros jogosítvánnyal rendelkezett, érthető módon azonban nem talált óriási támogatásra a családban hősünk ötlete, hogy autóversenyző legyen – inkább azt szerette volna mindenki, ha szerez egy rendes szakmát, olyat, ami illik egy stuttgartkörnyéki étteremtulajdonos gyerekéhez. Így tanult hősünk szakácsnak. Na persze az ötvenes évek nyugaton sem voltak indultak túlzottan szívderítően: Eugen csak 1950-ben tér haza az orosz fogságból, és egyelőre nem az autóversenyzés tölti ki minden idejét.

"Jeden Obend mindeschtens ein Viertele Stuttgarter Rotenberger, am bescha vom oigene Weinberg"**

A legenda szerint a pályafutása egy fogadással indult: 1954-ben tíz palack rotenbergit tett arra, hogy elindul egy versenyen. A fogadást megnyerte, és ezzel egy karrier elindult: az ötvenes évek második felében kisebb, helyi futamokon indult, a hatvanas évek azonban egyértelműen Eugen Böhringer jegyében teltek el, a gyári Mercedes-Benz csapat SL-jei (ismertebb nevén a Pagoda-Mercedes) és SE-i egyszerűen verhetetlenek voltak kategóriájukban. Olyan versenyeken indult és ért el remek helyezést, mint az Akropolisz Rallye (1961: 1. hely, 1962, 1963:összesített győztes), vagy a Monte Carlo Rallye (1960: 2. hely, 1961,1962,1963,1964, 1965: kategóriagyőzelem).

A hősök azonban amilyen hirtelen feltűnnek, olyan gyorsan vonulnak is el: sikerei csúcsán, 1965-ben Eugen bejelenti, hogy visszavonul. A nyugdíjba vonulását ettől kezdve véglegesnek tekinti, nem tart évente sajtótájékoztatókat, ahol visszatérését lebegteti, nem, egyszerűen csak éli a délnémet szállodatulajdonosok végtelenül nyugalmas életét. Azóta csak egyszer-egyszer vesz részt futamokon: rendszeresen ott van például Goodwoodban, illetve néha feltűnik a német veteránversenyeken, de nem kezeli saját magát intézményként.

*"Egyszerűen csak gázt adok és keveset fékezek."
**"Minden este legalább egy negyed liter stuttgarti Rotenberger, legjobb a saját szőlőből" 

Régen már csepültük itt a közigazgatás egyes szerveinek hozzáállását az ügyintézni vágyók felé, méghozzá a földhivatalt és a kisvárosi polgármesteri hivatalt szerettük különösképpen. A napokban újra ügyet intézni indultam, méghozzá a méltán rosszhírű okmányirodába, és felettébb kellemesen csalódtam.

Igen, az az, a zászlós

Igaz ugyan, hogy a várakozók között még mindig nem hordanak körbe pezsgőt és lazacos szendvicset, de az is igaz, hogy az ott ácsorgók java részével nem is mennék szívesen állófogadásokra, azonban teljesen profin (telefonon is!) informáltak, ráadásul gyorsan és gördülékenyen haladt az ügyem, ezzel teljesen megvettek, és azt hiszem, hogy ennyivel tartozom a magyar közszférának: elismerem, hogy tévedtem, és a rendszerbe nincs belekódolva a nyűgös ügymenet, és az ott dolgozók is igyekeznek megtenni mindent.

Moby - We all made of stars

Nos, úgy látszik, mostanában szerencsés volt a kezem a blog.hu játékain, a múltkori, Renault-os sisak után egy újabb ajándékot sikerült lehalászni – igaz, ez kicsit más kategória, a dísztárgynál bizonyos szemszögből hasznosabb, de sajnos elfogy. Elhasználódik. Res consumptibilis.

Vagyis csokoládé, méghozzá nem is akármilyen, kézzel készült, egyedi, Bilák Imre csokoládékészítő műhelyéből. Első látásra a csomag kifejezetten meglepő, nem voltam felkészülve a „hónap ajándéka” egyendobozára, talán valami csokoládéhoz illőbb jobb lett volna, azonban el kell ismerni, hogy így is nagyon jól néz ki. A tető felpattintása után ott sorakozik a 12 bonbon, amelyekbe egy kicsit talán beleszerettem. Igaz ugyan, hogy olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, és nincs a világon csoki, amit ne szeretnék, de ezek egyszerűen ott helyben megvettek. A dobozban négy fajta bonbon van, azt hiszem, hogy sikerült jól összepárosítani őket, és sikerül a csokifalókat meglepni is: a falatok ugyanis meglepőek, nem hasonlítanak a hétköznapi csokikra, sőt, előfordul talán túlzottan extravagáns is.
Chilis-tequilás falat: nos, a mellékelt leírás „ördögien tüzes” élményt ígér, ez szerencsére elmarad, bár a csípősséget szeretem, és nincs bajom az intenzív ízekkel sem, de valahogy számomra csokival talán ez nem illik össze. Nem rossz, de külön ezért nem tennék kitérőt.

Fahéj csúcs: azt hiszem, maga a csoda. Az egyik legfinomabb bonbon, amit valaha is kóstoltam, ráadásul bár nem kedvelem a fehér csokit különösebben, mégis meglepően tökéletes volt. Ilyet még kérek.
Fenyőszirupos-Himalája sós csokihegy: először hümmögtem. Sós? Csokoládé? Minek, hülyeség, pontosan olyan lesz, mint az teljesen felesleges bajor adventi marcipán, ami a karácsonyfából a két ünnep között kiolvadt fenyőgyanta ízére hasonlít. Kóstolás után a kezdeti idegenkedésem megszűnt, sőt rájöttem, hogy kifejezetten finom, a sós utóíz azonban számomra nem volt annyira kellemes, második próbálkozásra már megváltozott a véleményem, és rájöttem, hogy pontosan attól pikáns és eltérő, mint az áltagos csokik – fura, de finom.
Ras el Hanout: „több mint negyvenféle fűszerrel összeállított marokkói fűszerkeverékkel ízesített fehércsokoládés bonbon.” Nos, ha szereted a mindent elnyomó egyengrillfűszereket, akkor szeretni fogod. Túl durva, az átható fűszeríz mellett elveszik a különben kifejezetten finom csoki, talán olyan, mintha Vegetát szórnánk Katica csokoládébevonóra. Túlzás, hiányzik belőle az a könnyedség, ami a Fahéj csúcsban megvan, pedig önmagában jó ötlet, nekem azonban nagyon sok, nagyon intenzív.

Összességében kitűnő válogatás, teljesen eltér az átlagos, minden nap majszolt csokiktól, és bár nyilvánvalóan ha egyszer megkívánnám, biztosan igyekeznék magam válogatni. Bilák Imrének gratulálok, csak így tovább!

Sablonos téli este volt, az igazi télből azonban hiányzott a hó. Brúnó ugyanis utálta a téli útviszonyokat, a fázást, és a ködöt, de szerette annyira az Alföldet, hogy tudja: talán téli estéken a legszebb, amikor süt a hold, hideg van, és a havon csak egy-egy lábnyomsor vezet keresztül. Szépek a nyugalmas kisvárosok is ilyenkor, ráadásul az igazi télszag csak vidéken van. Nem az az ázott hajléktalanszag, amely megszállja a nagyvárosokat, hanem az a másik, vidéki, ami füstből (méghozzá fatüzelés füstjéből), hóesésszagból és váratlan, alig érezhető illatokból (füstölt disznóalkatrészek) áll. Valahogy a benti szagok, a karácsonyi mézes és a bejgli is úgy érvényesül igazán, ha az ember egy olyan udvarból lép be, ahol a fentiek érezni.

Harcsa Veronika - You

Történt, hogy kedvenc autós honlapom, a TotalCar karácsonyi nyereményjátékot hirdetett - most pedig érkezett egy helyes kis csomag.

A játék, azaz Mohó Hiéna már többször megjelent a honlapon: szokás ugyanis, hogy az év során az importőröktől, autókereskedőktől begyűjtött repiajándék egy részét kisorsolják az olvasók között – az akció szimbóluma pedig a mindig éhes állat, aki szívesen begyűjt mindenféle üveggyöngyöt. Az év során máskor is betipeg a Hiéna a szerkesztőségbe, és egy-egy ajándékot meg lehet nyerni, az év végi akció azonban más: egy kijelölt, hétvégi nap során többször (idén tízpercenként) jelennek meg kérdések a TotalCar háttérblogján, a sőségBeen. Maga a játék nem csak a nyereményről szól: nem sorsolás van ugyanis, hanem a leggyorsabb, helyes választ adó kommentelő győz, tehát folyamatos az izgalom, és – köszönhetően a sok lelkes olvasónak – elég nagy a pörgés ahhoz, hogy jókat lehessen kuncogni az idióta feladványokon (modellezd Csikóst és a Pontont!), humoros válaszokon, és a nagy igyekezeten, ahogy mindenki őrülten tippel. 
Ezúttal szerencsém volt, ráadásul a talán legcsábítóbb ajándékot sikerült levadászni: egy bukósisakot. Rendben van, nem eredeti méretben, de a kidolgozása csaknem tökéletes.

Bevallom, az utóbbi időben kevéssé követem a Forma1-et, mint régen, amikor feszülten figyeltem a futamokat: annak idején először, mint minden kisfiú, én is a Ferrarinak szurkoltam, később azonban sokkal szimpatikusabbá vált a McLaren-Mercedes, majd néhány évig semmi, és csak nemrég, a Brawn indulásával, majd a gyári Mercedes csapat megjelenésével kezdtem újra figyelni a híreket. Most azonban gondban vagyok: egyrészt kifejezetten szimpatikus Vitalij Petrov, az idei évad orosz újonca, másrészt azt hiszem, kezdem kedvelni a francia autókat – a sisak tehát marad, dísze a polcnak, és a fehér, plüss jegesmedve is büszkén feszít benne.

Köszönöm, TotalCar!

Disznót vágni egy különleges időtöltése az emberiségnek, azt hiszem, ebben meg is egyezhetünk. A hang, amely valahol Brúnó feje mellett kezdett el üvölteni, és a felkelést jelezte.

Az egyik legjobb mégis csak a vége volt: a disznóvágásnak vége volt, újra rend lett, és a szertartásos disznótoros vacsora után fáradtan, jóllakottan pihegett mindenki órákig a vacsora romjai felett – én az ötéves leginkább régi sztorikat élveztem ekkor.

Massive Attack - Live with me