Van egy titkos tudomány: az energiavámpírológia. Azért olyan titkos, mert jeles képviselőit csillagfényes éjszakákon rendre elrabolták az energiavámpírok, és titkos kísérleteket végeztek velük - a tudósok persze mindent elfeledtek, és így már nem tudták publikálni kutatási eredményeiket.

A mártírt a legveszedelmesebb lények között tartják számon, akivel az élet minden területén találkozhatunk, egyáltalán nem rejtőzködik, de gyakran és látványosan lecsap - tulajdonképpen olyan tehát, mint egy szorongó ragadozó.

Harcolj szamovárral az energiavámpírok ellen!

A mártírok gyakran szeretetreméltónak és felettébb barátságosnak tűnnek, egészen addig a pontig, amikor bizalmukba fogadnak. Innentől azonban nincs megállás, folyamatosan megkapod hibáid részletes listáját, de nem közvetlenül tolja az orrod alá, hanem sóhajtozva érezteti veled, hogy neki pontosan azért rossz, mert olyan vagy, amilyen. Látványosan szenved, és a nap minden percében érezteti veled, hogy csak érted tesz meg mindent, azért, mert ő olyan áldott jó ember. Azért, mert ő sokkal tökéletesebb annál, hogy ne teljesítsen mindig száz százalékosan.

Gyakorta nem érti, hogy mi a bajod vele, hiszen ő feláldozza magát csak azért, hogy a világnak jobb legyen. Dehogy, még véletlenül sem akar beleszólni mindenbe, nem, csak segít, amiért inkább hálásnak kell lenned, de nem csak neked, hanem a világnak is. Igazából márványtáblát érdemelne, de legalább riportot a létező összes folyóiratban. 

A mártír sosem tud kikapcsolódni. Hogyan is tehetné, hiszen a világ terhe van az ő vállán, nem teheti meg, hogy lazítson, hiszen akkor a hozzád hasonló hippik jóvoltából az őskáosz uralkodna el a világon. Ha párkapcsolatban vagytok, akkor folyamatosan érzed, hogy önző vagy, egy szemét despota, aki még a családverő alkoholistánál is alávalóbb, hiszen lám, ő mennyi mindent megtesz érted, te pedig arra sem érdemesíted, hogy munkaidőben legalább óráként jelezd egy telefonnal, hogy gondolsz rá. Nem is értem, hogy hogyan gondolhatod azt, hogy normális vagy, ha még erre sem vagy képes. Nem, egy lelketlen kizsákmányoló vagy.

Ő az, aki mindig pakol, ha együtt éltek, ám kizárólag akkor jön rá a rendrakási láz, mikor nem vagy otthon - majd hazaérkezésedkor felhívja a figyelmedet arra, hogy elöntené az egész életed a rumli, ha ő nem tenne rendet utánad. Egyébként is, ha így tárolod a cuccaid, akkor lehetetlen, hogy bármit is megtalálj. De lám, ő rendet rakott helyetted, egész nap ezzel foglalkozott, kidolgozta magát, és te ezért nem vagy hálás. Alávaló vagy.

Ő az, aki figyel arra, hogy legyen időpontod az okmányirodában, aki segít intézni az adóbevallásod, aki gondoskodik arról, hogy ne feledj el semmit. Ő az, aki elöblíti a csészét, amiből éppen inni készülsz és kikészíti a dolgait, mielőtt elindulnál. Előrelátó, tehát két nappal indulás előtt felhívja a figyelmed, hogy ne feledd el megnézni a vonat menetrendjét - erre természetesen óráként felhívja a figyelmed, hogy el ne feledd.

Elkísér vásárolni is, mert segít; azonban ráérősen nézelődni gyűlöl, tehát türelmetlenül vár rád a kocsiban. Ha mégis bejön veled, akkor kapkod, a pénztárnál pedig türelmetlen pofákat vág a többi sorbanállóra és a pénztárosra, hogy ne csak neki legyen elrontva a napja, hanem lehetőleg a többieké is.

Ha munkahelyen találkozol vele, akkor már a második együtt töltött napodon megtudod, hogy a többiek nem csinálnak semmit, és azt is, hogy mindent neki kell csinálni egyedül - hiszen mindenki más ráérősen traccsol, ameddig ő ki sem látszik a munkából.

Ott vannak az egyetemen is, ahol persze csak ők tanulnak teljes erőbedobással. A többiek lógós, megbízhatatlan bunkók, akiknek nemhogy diplomát nem szabadna adni, hanem vissza kellene őket zavarni egyenesen óvodába, hiszen gyerekesek, és nem tanulnak, hanem évekig csak lébecolnak, de ő azért odaadja a jegyzeteit, ezzel is megmenti őket a biztos bukástól - bár jobb meggyőződése ellenére.

A vámpírt az ellenségei (azaz szerinte mindenki más) nem ismerik el, mindenki üldözi, sőt, direkt ki akarnak vele tolni. Kifejezetten üldözik, és ezért nem ismerik el az ő páratlan  emberi nagyságát. Ezért pakolnak szét, ezért hagynak rá mindenféle munkát és ezért kérik el órai jegyzeteit. Ő azonban sokkal jobb ember annál, semhogy egyszer beintsen, pedig lelke mélyén erre vágyik, azonban akkor nem nyafoghatna tovább, és kelthetné fel örökös panaszkodásával mások figyelmét. Egyébként is, mi történne akkor a világgal?

Mi lenne velünk nélkülük?

"Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette Nagy Testvért." (George Orwell: 1984)

Megint tél volt, tele nyomasztó szürkeséggel és ronda köddel, városi szmoggal; sötét tócsákkal az amúgy is mocskos belvárosi utcácskában, ahol Brúnó egyetemének épülete - nem, nem magasodott, semmi sem tud magasodni egy ekkorka mellékutcában, ahol minden épület nagyjából egyforma méretű - kívülről nagyjából akkorának tűnik, mint egy körfolyosós bérház, tehát nem magasodott, csak ott volt, mint valami biztonságot nyújtó kuckó, kiismerhetetlen zugaival, rideg és kopár, néha mégis egészen otthonos légkörével - máskor pedig egy rossz álom díszleteként, amit talán nem látsz, mégis tudod, hogy ott van.

Brúnó barátunk nyúzott arccal üldögélt a folyosó egyik kínzóan kényelmetlen padján, és  a szembántóan vibráló neonlámpa alatt gondterhelten mélázott. Éppen elege volt, gyűlölte a világot, és úgy érezte magát, mint rossz amerikai krimisorozatok kiégett irodai multirabszolgái, akik mindenféle csúnya dolgot követnek el gyűrött öltönyben és félrecsúszott nyakkendőben. Valamiért az embernek ilyenkor, amikor arra vár, hogy végre bemehessen abba az átkozott terembe, csupa-csupa felesleges gondolata támad. A várakozás első órájában próbál még kétségbeesetten tanulni, amikor pedig rájön, hogy innentől csak butább lesz, akkor elkezd feleslegesnél is feleslegesebb problémákkal foglalkozni. Először is eszébe jut, hogy ki lehetett az, aki megvette ide ezeket a középkori kínzóeszközre emlékeztető lócákat, és vajon miért nem verték le még azt a szörnyen kattogó neoncsövet. Fel sem merül benne, hogy a pad, amin ül, semmiben sem különbözik a világ minden pontján rendszerbe állított hasonló ülőalkalmatosságoktól, csak az elmúlt napokban görnyedten meredt maga elé, és okosodni próbált, a neon vibrálása pedig - tekintve, hogy más a fénye, mint a monitornak - csak egyszerűen szokatlan ilyenkor megszokott élőhelyének világítása után.

Brúnó ilyenkor, hideg januári reggeleken, amikor borzasztóan konzervatív szabású öltönyében (amiben úgy néz ki, mint egy kisvárosi temetkezési vállalkozó) várja a villamost, hogy elrepítse mai szenvedéseinek színhelyére, mindig arra gondol, hogy mennyire elege van, és hogy már hónapok óta egyesével számolja a tárgyait - hiszen minden egyes órával közelebb kerül az áhított célhoz. (Mellékszál: most, mióta hősünk élete eseménytelenebb a korábbiaknál, ezek a célok jóval kispolgáribbak, hovatovább: egészen reálisak lettek, de ez egy másik mese.) Egyre nehezebben viseli a hideg izzadságcseppeket a füle mögött, valahányszor becsukódik mögötte a persze kizárólag ilyenkor a kelleténél hangosabban csattanó kilinccsel záródó ajtó, egyre nagyobbat sóhajt belül, amikor tételt húz.

Tényleg, a tételek! Undorodik, valahányszor gusztustalan, színes papírcsíkokat lát, rajtuk számokkal (39/A; 20/B... stb.); érdekes, régen még igyekezett "okosan" tételt húzni, külön szisztémája volt, hogy honnan húz, milyen sorrendben - aztán egyszercsak nem kotorászott többé izgalomtól remegő kézzel, hanem "minden mindegy" alapon odanyúlt, és felvette a legfelsőt, majd egykedvű, higgadt hangon bediktálta a számát.

Unta a várakozást. Szorította fejét a nemrég a nyeklő műanyagpohárból bedöngölt három bűnrossz kávé, dörzsölte nyakát a komformista fehér ing gallérja - számtalanszor megfogadta gyerekes módon, hogy ha egyszer végez, egy életre beteszi az egyszínű fehér ingeit a szekerénybe, rázárja az ajtót, a kulcsot pedig eldugja önmaga elől - és megpróbált bele nem gondolni a következő három órába, ameddig végre bejutnak a szobába, ahol ül egy ember, aki jelen pillanatban élet és halál ura, de valószínűleg belül ugyanúgy unja, mint Brúnó és sorstársai.

Megdörzsölte szürke karikák mögül pislogó, táskás szemeit  - "még két vizsga, és úgy fogok kinézni, mint Derrick" - majd szexisen őszülő első tincseire gondolt, amik közül bizony (zsenge kora dacára) már néhány szál ott maradt zh lapokon, tanszéki szobák mélyén és senki által sem olvasott szakkönyvek oldalai közé csukva.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, barátunk nyelt egyet, majd gépiesen nyakkendője csomóját megigazítva, túlzottan sietős mozdulattal ált fel, és lépett az ajtó felé, amikor köszönt, még megállapította, hogy nem is remeg a hangja - majd az ajtó (a kelleténél hangosabban) becsukódott. 

"A mi időnkben gyalog jártunk, mint az állatok..." (Moszkva Tér)

Két vallomással is tartozom: egyrészt a lelkem mélyén nagyon szeretek gyalogolni, feltéve, hogy kellemes idő van, és ráérek bámészkodni, illetve van társaság, akivel el lehet csacsogni. Másrészt imádom kedvenc fővárosunk belvárosát is - nem pusztán a Belvárost, hanem nagyjából a Nagykörúttól a Dunáig tartó részt. A tulajdonképpeni "city", a Kiskörúton belüli övezet mostanra már egészen európai lett, hellyel-közzel elcsúszna Bécsben is, tehát ott nem meglepően jó sétálgatni.

Mint egy közép-európai játékfilmben, nem?

Nekem van egy másik kedvenc vidékem is: ez pedig a Rákóczi út - Bajcsy - Nagykörút - Kiskörót által határolt rész is. Valahogy ezeknek a szűk utcácskáknak, apró tereknek varázslatos hangulatuk van, és koranyári estéken olyan jó errefelé csellengeni, amikor a nappali meleg már alábbhagy, még nincs olyan régóta kánikula, hogy a falak lökjék magukból az iszonyatos forróságot, viszont a régi, vastag falú körfolyósós házak kapualjaiba belépve megcsap az a hűvös levegő, ami csak régi, kissé vizesedő épületek sajátja nyaranta.

Jó felfedezni ezt a vidéket, a városnak azt a részét, ami a szocreál gusztustalanságoktól megmenekült, ma pedig kezdi visszanyerni régi fényét. Jó rátalálni kedves kisboltokra, és mióta divatos lett a régi zsidónegyedben romkocsmát nyitni, azóta valahogy konszolidáltabb arcokat is lehet látni estefelé a Klauzál téren.

Télen, Pesten sétálni azonban nem az igazi; legalábbis maradjunk annyiban, hogy nem olyan, mint ráérősen barangolni a hóban egy napsütéses szombat délelőttön a Normafánál. Nem, valahogy egészen más, úgy viszonyul a belváros a hegyi sétához, mint hivatalos ügyet intézni Tadzsikisztán bármelyik, szabadon választott okmányirodájában úgy, hogy nem adtál baksist az illetékesnek; ahelyett, hogy a bécsi Christkindlmarkton szopogatnál forralt bort a fiatal Audrey Hepburn társaságában, miközben - két korty között - búgó hangon énekelnétek a Moon Rivert valamikor karácsony előtt.

Nem érzem jól magam a BKV nélkül, mert hideg van, és fázom. Mert esik a hó. Mert mínuszok vannak, és korcsolyapálya az egész. Mert +2 van, és gusztustalan, fekete latyak az egész város, mert szürke sár spriccel az autók kereke alól. Mert korán sötétedik, és napokig nem látom a napot. Mert ebben a szürke borzalomban utcán lenni lehangoló, amikor nem válik el egymástól a távoli panelépületek szürke monolitszerű tömbje és az a kavargó, szmogos ótvar, ami máskor a költőket inspriráló égboltnak álcázza magát.Nem hittem volna, hogy a második legkevésbé kedvelt cégem valaha is hiányozni fog (igazából most sem létszükséglet, a sztrájk alatt csak kétszer kellettek volna nagyon), pedig most azért nem olyan jó nélkülük.

Mindenesetre, ha a hideg utcákon összeszedek egy hurotos torokgyulladást, beperelem a szakszervezeti bizalmikat. Vagy megveretem a sztrájkbizottság vezetőjét, még eldöntöm. Netán leutazom az neocickány árát jegy nélkül.

Ma kivételesen olyan téma lesz, ami nem vág a Kicsi.Sáti.Közlöny szokásos profiljába, de remélem, nem bánjátok.

Volt (illetve van, csak ritkán) egy rovat egyik kedvenc blogomon, a Belsőségen, az autonánia. Vasárnap Csikós Zsolt szokásosan remek veterános posztját olvasgatva belém hasított, hogy rájöttem, mi hiányzik az életemből.  Nos, ronda módon kölcsön veszem a módszertant most az egyszer.

Ez a sport ugyanis nem szól másról, mint a virtuális autóvásárlásról. azt hiszem, hogy mindenki szeret álmodozni - sokan tesszük a hasznaltauto.hu, vagy bármilyen hasonló weboldal előtt. Ilyenkor persze az ember rémesen gazdag, és kizárólag olyanokat néz meg, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a praktikummal - tehát bármit ki lehet nézni, persze valamennyire ésszerű határok között.

Ilyen, épp a határon billegő dolog az MG. Angol autót venni ugyebár sosem életbiztosítás, ráadásul az is bizonytalan, hogy létezik-e a gyár egyáltalán, illetve azért ezek az autók sosem megbízhatóságukról voltak híresek. Azonkívül az ember nem kezd el kétüléses kabriókkal szemezni ezen az égövön, hiszen akkor hogyan fog járni fél évig? Gyalog? Netán busszal? Az autót pedig hová teszi addig? (Oké, garázs megoldható.) Oldtimert pedig általában befutott középkorúak vesznek, akiknek azért telik bőven mászkálósautóra, specialistára, ha elromlik, és hasonlók.

Régi szerelmem az MG. Egyszerűen gyönyörűek. A formájuk, a filozófiájuk (no nem az átmatricázott Rover 25-45-75-re gondolok, akkor már inkább az eredeti) egyszerűen lehengerlő, azonkívül ők készítették a világ Mazda MX-5 után legnagyobb darabszámban gyártott roadsterét, az MGB-t.

Hát nem gyönyörű?

Eleve perverz dolognak tartom, hogy egy olyan helyen, ahol csak annyira gyakran van kabriós idő, mint Angliában, minden valaha volt autógyár ontotta magából a nyitott, kényelmetlen kétüléses sportautókat. Ez valahol az a szintű tiszteletreméltó őrület, hogy le a kalappal előttük.

Nos, miután elképzeltük magunkat, amint kellemes nyári estéken nyugalmasan jaszkarizunk a Kiskörúton egy ilyen british racing green cukorfalattal, nézzük, hogy milyen kondíciókkal lehet hozzájutni.

Nos, nem mondhatni, hogy olyan választék lenne belőle itthon, mint Suzuki Swiftből, de azért csak akad egy. Nos, valóban akad egy kabrió HaHu-n, méghozzá ez a fehér. Szép, felújított, 1979-es, tehát már a gyártási időszak végéről származik, vagyis valószínűleg utólagosan lett a ronda gumilökhárító a sokkal szebb régi krómra visszaalakítva. Tényleg szép, kár, hogy fehér, de van két nagyobb gond is: egyrészt 2.850.000,- magyar fabatka az ára, másrészt pedig, ha jól láttam a hirdetés második képén, P-s rendszáma van, azaz a honosítás és az OT (veterán) rendszám további komoly pénzekbe kerül. Lapozzunk, végül is volt ebből csukott is.

Na ugye, hogy ugye! Van itt kérem akciósabb vétel is: csukott MGB Gt 1976-ból, csak 599.000,- Ft-ért, persze nem restaurált, de rozsdamentes, üzemképes állapotban. Csakhogy jobbkormányos, meg angol rendszáma van. Átépítés, rendszámozás, ha OT-s rendszám kell, akkor a vizsgára felkészítés egy kisebb vagyon, szóval elképesztő pénztemető projekt ez is. Nem sokkal álna meg olcsóbban, mint a fenti, igaz, ehhez kapunk egy roadsterkarosszériát is, illetve azokat a bizonyos krómlökhárítókat is - az átalakítási engedély beszerzése megint csak végeláthatlan borzalom, nem csoda, hogy nem drágább. Felejtsük el.

Pedig kupéként is gyönyörű

Lássuk be, öreg MG-m nem lesz egyhamar. De mi lenne, ha fiatalítanánk? Gyártottak angol barátaink autókat később is, méghozzá hasonló koncepcióval: MGF.

Lássuk  csak: itt egy 1998. novemberi, persze ezt is honosíttatni kell még, de egymillió körül biztosan el lehetne hozni. Másik félmillióból talán rendszám is kerül rá. Hm. Tulajdonképpen az ilyen korú autók között egészen jó kis ár, ráadásul kategóriatársai jóval drágábbak; igaz, S2000-es Hondákban, Z3-as BMW-kben, Porsche Boxsterekben komolyabb motorok dolgoznak, mint ennek az 1.8-asa, de tekintve, hogy fentebb már megbeszéltük, hogy tavaszi-nyári estéken akarunk kabriózni a városban, hogy kiélvezzük a nyitott autót, nem is kell több. Ráadásul középmotoros, hátsókerékhajtásos, úgyhogy gokartozni ez is ideális.

Aztán ott van a belseje: mindig is gyengém volt a világos belső - nagyon illene hozzám, úgy érzem.

Bökkenő azonban itt is van: vajon mit mond az autóvásárlók álmoskönyve arról az eladóról, aki nem képes rendesen leírni az autó típusát, amit árul? Tudniillik ugye ez egy MGF. Az MG-nél az egybetűs típusjelzéseket egybe kell írni a márkanévvel (MGA, MGB, MGF), a kétbetűseket külön (MG TF; MG ZT...stb), emberünk azonban megkerüli ezt az egész problémát: "MG Cabriole(!) 1.8i" néven hirdeti kedvencünket. Gyanús. Nepper. Hm. Szerencsére úgysincs rá keret - felébredünk, és a kezünk a bilibe lóg.

Holnap veszek egy lottószelvényt.

"nyugdíjas lázadás
jól fogy a záptojás
hálós szatyorral, kordonok rácsainál
ördögöt vizionál" (Pannonia Allstars Ska Orchestra: Budapest)

Úgy döntöttem, hogy bojkottálom a vezető tévécsatornák híradóit egy időre, mert ez így borzasztó.

Jól értesültnek lenni az évezred parája. Mindenki aggódik, hogy valamiről lemarad, valamiből kihagyják, ha nem néz meg naponta legalább négy híradót, közben pedig rossz közérzetünket ennek is köszönhetjük. Tedd a szívedre a kezed: az elmúlt egy évben hány jó hírről hallottál, amikor tévét néztél? Vagy hány pozitív címoldalas írás volt kedvenc napilapodban?

Elárulom, nem sok. Fokozottan igaz ez a belpolitikai, közéleti hírekre. Sosem voltam apolitikus személyiség, sőt, mindig igyekeztem képben lenni (ráadásul elég tisztán kikristályosodott politikai preferenciáim vannak), de ami az utóbbi időben megy egyes események kapcsán, az már minden létező határon túlmegy.Napok óta hallunk ugyanarról, más-más tálalásban, majd miután már mindenki elhitte, hogy itt az apokalipszis, bejelenti az amúgy szörnyen antipatikus kormányszóvivő, hogy még csak most folynak az első egyeztetések, tulajdonképpen semmilyen tervezet sincs, az ötletelés szakaszában vagyunk, de attól, hogy napok óta passzírozunk teljesen elképesztő marhaságokat, mindenki egy kicsit kezd megőrülni.

"Hallottad, hogy már megint mit akar X.?" (kívánt politikus) "Borzasztó! Mit képzelnek ezek!?"

Ugyanígy nagyon meg fogom válogatni, hogy milyen politikai elemzőműsorokatnézek meg: unom ugyanis, hogy egy megviselt fikusz alatt a hét minden napján ugyanazok a kopott kordzakóba bújtatott bölcsek rágódnak órákat a Nagy Magyar Kérdésekről, és egyetlen alkalommal sem jutnak el a tulajdonképpeni válaszig, de minden egyes összeülésükkor vidáman leszögezik ugyanazt.

Nem kívánok úgy élni, hogy minden nap hallok valamilyen újabb jogszabálytervezetről, aminek semmi köze a józan észhez, nem vagyok hajlandó naponta újabb elhibázott kormányzati lépésekről (a gépjárművizsgáztatás rendszerének változtatása, illetve a változtatás bevezetésének folyamata jobb helyeken maximum a szilveszteri kabaréba férne bele); amiket két nap múlva úgyis megint megváltoztatnak.

Újra vége egy évnek, megint fogadkozhatunk sokat, gyúrhatunk a szilveszterre, bambán csodálhatjuk a tűzijátékot, és természetesen vissza is tekinthetünk 2009-re.

Mit mondjak, ez az év jobb volt, mint az előző kettő, de a tökéletestől még mindig nagyon-nagyon messze áll. Idén is lesz évértékelés, de az eddigiekhez (2007-privacy; 2007-public és 2008) képest kissé más lesz a mostani, ugyanis hónapról-hónapra összeszedjük azt, hogy mi is történt az adott hetekben, illetve megtaláljátok az adott időszak nekem legkedvesebb posztját is, hogy ne vesszenek el.

Lássuk tehát, mit érdemes leporolni a 2009. évben született akták közül:

Január: az év eleje szokásosan a vizsgaidőszak bűvkörében telt, a blog e havi posztjai is harmatgyengére sikerültek - áll ugyanez kedvenc bloggeretek minden megmozdulására is. Elég befordulós hónap volt; magolás - munka  - kétlakiság mellett maximum CSI-maratonokra maradt energia, ezért az utólag is elfogadható poszt tárgya is tévés: "Minden amit a sorozatoknak köszönhetünk".

Február: az első komoly találkozás a magyar közszféra csodálatos bugyraival: az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Intézet elég muníciót adott több napos gyülőlködésre is. Erről szólt a hónap bejegyzése is: "Szüntessük meg az OFFI-t!".

Március: az év talán legeseménytelenebb hónapja, túl sokkal nem sikerült előrukkolnom. Úgy gondolom, hogy nem csak nekem volt ez ilyen - szinte semmit sem tudok felidézni márciusból. Így, utólag visszatekintve villámsebesen elrepült ez a hónap, két álmos pislogás után már április is lett.

Április: ekkor kezdenek felperegni az események magánéleti fronton, a hónap nagyjából ennek jegyében telt. A blogon megjelent Brúnó, számos fiktív (?) történet főhőse, akinek tavaszi kalandjai folytatásokban jelentek meg akkor, és azóta is vissza-visszatér egy-egy boldog, vagy szomorú mese erejéig. Az enyhe bizsergés aztán elmúlt, de ez a későbbi hetek fejleménye már.

Május: koranyár, gondtalan egyetemista-élet, csodás világmegváltó beszélgetések végre nyílt színen (az idő végre lehetővé teszi a kiülést), többek között a Ráday u. és a Gödör környékén. Városi szafari az Erzsébet tér arcairól a blogon: "Arcok a Gödörnél".

Június: újra magolás-magolás-magolás, némi klasszikus "nagyvárosi elmagányosodással", ami természetes, hiszen újra vizsgaidőszak, mindenki próbál tanulni. Súlyosbodó metropoliszundor; hirtelen betörő, és a belvárosban megrekedő kánikula, elkezdem az eddigieknél is jobban unni kedvenc fővárosom: a tömeget, a "közösségi közlekedést", a tömény büdöset az aluljárókban, a rosszarcú koldusokat a Blahán. Olvasnivaló: "Tankönyvmustra".

Július:visszalassulás egy a nyári szabadságszezonban pihegő vidéki nagyváros életébe, ami ekkor pont jól jött: nagy közös főzések, világmegváltó beszélgetések a csillagos eget bámulva. Legénykonyha "KicsiSáti-módra": Telehas - Főz a férfi. 

Augusztus: folytatódó nyári álom nagy sétákkal, főzőcskézéssel, utazással, kalandokkal. Ekkor nagy öröm érte a Kicsi.Sáti.Közlöny egyszemélyes szerkesztőségét: a HVG Goldenblog zsűrije úgy gondolta, hogy megérdemlem a blogverseny "Komplex" kategóriájában az első tízbe kerülést. Azóta is hálától párás szemmel emlegtjük ezt holdvilágos éjszakákon.

Szeptember: új tanév, új élet. A tanévek sorából  - remélhetőleg - az utolsó, és az is szerencsére csonka, ennek ellenére nem volt rossz megint megjelenni az egyetemen, bár már kevéssé voltam lelkes, mint anno gólyakoromban. Emellett el kezdett alakulni valami szakmailag új is, de ez ekkor még korántsem volt biztos. A hónap folyamán folyamatos csata közműszolgáltatókkal, és újra ráébredtem, hogy még nagyon messze vagyunk Európától, legalábbis ami a mamutcégek ügyfélkapcsolatait illeti. Ajánlott irodalom: Ügyfélszolgálat(ok); Ügyfélszolgálat(ok) 2.

Október: folytatódnak a szeptemberi tendenciák, de egyelőre még nem a szakadék felé száguldunk, reméljük, hogy ez talán így is marad. Egyébként minden változatlan, nagyjából a március sebességével elszáguldó hónap. Megszületik az év számomra legkedvesebb posztja, "Dörmi újjászületése", és megújul a blog külseje is (Megújultunk).

Az év posztjához az év fotója

November: új munkahely, egyértelmű győzelem, ugyanis fantasztikusan érzem itt magam - végre olyan munkát végzek, ami tényleg tetszik, és amit szeretek is; a csapat pedig fantasztikus. Klasszikus zöldfülűként kifejezetten otthon érzem magam a munkahelyen, és minden reggel várom az aznapi feladatokat. Gyerekes, tudom. Sőt, annál is rosszabb. Ebben hónapban volt a berlini fal ledőlésének 20. évfordulója, illetve gondolkodunk arról, hogy van-e helye a politikának az egyetemeken: "Universitas cum politica?"

December: munka, vizsga és évvége-hangulat. Számomra ez a december volt az ősz óta tartó időszak eddigi legjobb hónapja (no, persze ne kiabáljuk el), de úgy érzem, hogy talán folytatódik a pozitív folyamat, ami az utóbbi időben megvolt. Néztünk kiváló játékfilmet, írtam is róla csupa szépet és jót ("Utolsó idők") és hallgattunk finom, kortárs magyar jazzt ("Vera"), írtunk hát róla még szebbeket.

Harcsa Veronika: You don't know it's you

Köszönöm, hogy idén is olvastál, remélem, hogy találtál olyat, ami megtetszett, ha véletlenül mégsem, akkor gyere vissza, hátha legközelebb lesz valami neked tetsző is. Válaszd jövőre is a Kicsi.Sáti.Közlönyt!

Nem búcsúzom még idénre, ugyanis december 31-ig megtudhatjátok, hogy hogyan szokott kedvenc hősötök, Brúnó szilveszterezni!

Brúnó, a blog kedvenc fiktív hőse újra visszatér, most éppen a télről elmélkedik. Ki is Brúnó? Az első történet itt, a teljes történetfolyam itt.

Brúnó vidáman nézett ki a vagon ablakán, és jóleső nyugalommal nézte a havas mezőket. A vonat természetesen késett, de hősünk ehhez már annyira hozzászokott, hogy fel sem tűnt. Csendesen szemlélte utastársait, egy barna lány túlzottan ismerősnek tűnt, de épp csak egy villanásnyira. Egy rég nem látott nőre emélkeztette, de az asszociációhoz ez is elég volt.

Természetesen idén télen is gondok adódtak a legendás vasúttal hősünk országában, mint már oly' sok éve mindig. A tél, a vonat és az előző lány menetrendszerűen  emlékeket idéztek hősünkben. Mindig is furcsállotta, hogy hogyan képes összetéveszteni a valaha  szeretett nő alakját egy másikéval. Hányszor megesik az ilyen jártában-keltében! Hogyhogy képtelenek vagyunk néha felismerni a valaha legpótolhatatlanabbnak érzett jól ismert arcát? Hogyhogy látjuk a jól ismert gödröcskéket egy idegen arcán?

Az ezernevű harcosnak erről eszébe jutott egy régi-régi kalandja, amikor sikerült vasutassztrájk idején eljutnia Budapestről Szegedországba, feleslegesen. Történt ugyanis, hogy emberünk szombaton este mit sem sejtve felszállt az Intercityre,és a hideg, szeles, barátságtalan pályaudvar után a kellemes csöndben elszundított. Hősünk előtte még sosem aludt el sem távolsági buszon, sem pedig vonaton - igaz, azóta sem mert.

Brúnónak furcsa érzése lett egy idő után. Valahogy furcsának soknak tűnt a menetidő, majd kisvártatva észrevette a kivilágított kék táblát, ami felé közlekedtek. Szeged. Eszébe villant, hogy másnap "üzemkezdettől" sztrájkolnak a sínbohócok, tehát visszajutni kedvenc városába nem lesz kimondottan egyszerűn. Végül azonban egy-két járat csak elindult, és hajnali négytől háromnegyed kilencig csak sikerült legyőznie az expressznek egy teljes nyolcvan kilométeres távot. Sebaj, hősünk hazaért.

A legendás hős valószínűleg sosem fogja elfelejteni azt az éjszakát ott, a pályaudvar környékén. Hideg volt, szörnyen hideg, ráadásul így a kelleténél több ideje volt gondolkodni is. Akik ismerik Brúnót, pontosan jól tudják, hogy az ilyen, sajgó lélekkel történő morfondírozásnak sosem lesz jó vége - most sem lett.

Hősünk nekiállt telefonálni, felhívogatta azon ismerőseit, akikről gondolta, hogy esetleg Szeged környékén lehetnek. Nos, az első telefonszámnál leragadt. Leragadt, mégpedig olyan alaposan, hogy majdnem két órán keresztül beszélgettek - méghozzá múltról, jövőről, és hősünk régi-régi hibáiról. Leragadt, azzal beszélni, aki eszébe jutott most a vonaton. Érdekes beszélgetés volt, bár  jobb lenne elfeledni az akkor elhangzottakat.

Érdekes módon, az elmúlt néhány évben mindig az évnek ez a szakasza szól a nagy, világmegváltó tervek kitalálásáról - de sosem szilveszterkor. Az egész december ennek a jegyében telik - talán már a télikabát elővételétől, a kabát zsebeiben való izgatott kotorászás során. Az ezernevű ugyanis gyermeki örömmel fogad minden olyan kacatot, amit tavaly elrakott kabátjának zsebében talál. Ezek a kincsek sosem érnek semmit sem, de emlékek - mindegyik a korai sötétedés, és a hosszú éjszaka tárgyai. Egy toll, egy telefonszámcetli, egy buliflyer. Mindig ilyenkor dönti el hősünk, hogy jövőre okosabb lesz.

Valahogy a tiszta levegő, a metsző hideg és a hó vakító fehérségének villanása a retináján az, ami hősünket ilyenkor megcsendesíti és ettől magába száll. Érdekes módon ilyenkor sokkal jobb ez, mint nyáron.

Majd Brúnó a hideg szélben hazamegy.

Kedd van. A hó szombat éjjel esett, de a vonatok még mindig késnek. Bizony, sajnos megint a MÁV-ról lesz szó.

Kedvenc vasúttársaságunk hozta a szokott formáját, úgy látszik, hogy előre megfontolt szándékkal teszik tönkre mások decemberét. Tavaly, ugye, volt a sztrájk, idén pedig leesett vagy tíz centi hó, és volt egy kis fagy, erre az ország három legfontosabb pályaudvarából kettő teljesen meghalt, a harmadik is döglődött.

Egyszerűen hihetetlen, ami itt történik - a korszerűsítések a világ minden országában egyszerűbbé teszik az életet. Itt nem. Nem működött ugyanis a váltók fűtése. Nos, ilyen ugyebár előfordulhat, de a MÁV-nak kutya kötelessége lenne időben kijavítani a hibát, de ezt nem tették.

Hónig Péter közlekedési miniszternek pedig volt képe azt nyilatkozni a Keletiben, hogy dolgoznak a problémán - nos, akkor már órák óta nem történt semmi. Illetve de, beküldtek 5 szerencsétlent, hogy jégtelenítsék a váltókat. Ötöt! A Keletiben, ahol vélhetően nem egy váltó van, csoda hát, ha nem is történt semmi?

Tegnap délelőtt a kecskeméti állomáson kérdésemre, hogy vélhetően mikor indul az IC-m, azt a választ adta az illetékes pénztáros (mert persze az információt ésszerűsítés címén megszüntették), hogy: "Nézze uram, biztosan elfogjuk önt szállítani. Lehet, hogy nem oda és nem akkor, ahová és amikor szeretne, de utazni fog, ezt megígérhetem."

Igaza lett.

Félreértés ne essék, semmi bajom az átlagos vasutassal. Eddig csak jó élményem volt pénztárossal, kalauzzal, és társaikkal, gondom kizárólag a Gaskó-féle megélhetési szakszervezetisekkel van. Adjuk el az egész mávot a GySEV-nek, érdekes módon róluk sosem hallunk semmi botrányost. Bizonyára Ausztriában tavasz van.

Tartok tőle, hogy lassan talán túl sok lesz a filmes bejegyzés, de újra olyannal találkoztam, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül.

Berlin Calling. Először csak a zenéje fogott meg, holott nem is szeretem ezt a stílust, ebben mégis volt valami. Aztán megnéztem a filmet. Nos, kemény.

Hannes Ströhl filmje éppolyan, mint a Trainspotting- annyi különbséggel, hogy nem olyan kilátástalan a főhösök élete, mint brit kollégáiké, de a Berlin Callingból hiányzik a vidám kikacsintás, nem oldja fel a tragédiát semmi, csak némi kedves önirónia.

Az ezredforduló utáni Berlinben járunk - Ickarus, a főhős (Paul Kalkbrenner) menő dj, a berlini technoszcéna ismert arca, mindazzal, amivel ez az élet jár. Bizony, enyhén politoximán, és egy jobban sikerült estét követően befordul, rádöbben, hogy az élete lassan kezd szétesni, barátnője (Rita Lengyel) épp elhagyja, alkotói válság is van, hát valamit kezdeni kell az élettel.

Ez a kezdés olyan jól sikerül, hogy Icka lassan kórházban találja magát - itt elgondolkodhat arról, mit kellene kezdenie magával. Katatón állapotban ül, aztán lassan kezdi összeszedni magát - lemeze is elkészül, élete is rendeződik, ő pedig újra kijöhet, és folytathatja tovább a gondtalan művészéletet, de vajon meddig még?

Maga a háttér, a német zeneipar, az újraegyesítés után külön életet élő, lüktető német metropolisz élete a letisztult, tökéletesen technokrata négynegyedek ütemére - nos, ebből a művész pokoljárásának története ugyan kiemelhető, de nem lenne egységes ennek a világnak a képe nélkül a történet.

Paul Kalkbrenner - annak ellenére, hogy nem elsősorban színészként ismerjük - lehengerlően játszik. Nem elsősorban a hiteles zenész meglepő, hiszen maga is dj, hanem a beteg, szenvedő figura alakítása szól nagyot. A magyar származású Rita Lengyel pedig olyan, amilyennek megszoktuk - ennivaló.

A "szűnyő" egy állat. Bevallom, a fogalmat a Kreatív és játszóblogja, a Szívlapát őszi irodaiállat-versenyekor olvastam először,  az ottani definíció szerint: "a szünyő: fn.;mn.; jelentése: édes, aranyos, kedves, bájos."

A "szünyő" tehát egy társállat. Sajnos, a versenybe csak a kommunikációiparban jeleskedő lényeket lehetett jelölni, így Morzsi sajnos kimaradt, így hát - versenyen kívül  - most ismerheti meg őt a világ.  Pedig Szünyő!

Hogyan is lett Morzsi a Kicsi.Sáti.Közlöny szünyője? Nos, a válasz egyszerű: ő a család kutyája, afféle gyermekpótlék házikedvenc.

Morzsi tulajdonképpen "uratlan dolog" volt (res nullius) volt egy ideig, már amennyiben a "Legszünyőbb Jószág a Blogoszférában" lehet "dolog". Morzsi ugyanis - idős gazdájának halála után elárvult, és a családom döntött úgy, hogy befogadja a hontalant, hiszen már az öregúr betegeskedése idején is jórészt mi etettük, örökbefogadása óta pedig boldogan terrorizálja a kertet és a járdán sétáló járókelőket - bár utóbbiak közül inkább a babakocsit hangosan kattogó kerekkel toló kismamák, illetve a hosszú, sötét kabátot viselők az ellenségei.

Az eb - típusa szerint - egy labrador, és kifejezetten fiatal, kb. 2-2,5 év körüli, így remélhetőleg még sokáig lesz a család kedvenc fekete báránya.